Suzanne Collins:

A kiválasztott

"Bár minden ellene szólt, Katniss Everdeennek kétszer is sikerült élve kikerülnie az Éhezők Viadalából. Túlélt minden megpróbáltatást, de még mindig nincs biztonságban. Mert a Kapitólium bűnbakot keres a lázadás miatt. Snow elnök pedig egyértelművé tette: Kapitólium haragja elől senki sem menekülhet. Sem Katniss családja, sem a barátai, sem pedig a 12. Körzet lakói.

 De közeledik a végső forradalom ideje. Amikor a nép végre szembeszáll a Kapitólium zsarnokságával. És ebben a forradalomban Katnissnak döntő szerepe lesz. Az ő bátorságától, kitartásától és eltökéltségétől függ Panem jövője. Mert ő a kiválasztott. De maradt-e elég ereje hozzá, hogy megvívja az utolsó, mindent eldöntő harcot? "

Huhh, hát hol is kezdjem? Fantasztikus volt!

Mikor a kezemben fogtam, nagyon féltem tőle, hogy az írónő esetleg csalódást fog okozni. Az első oldalaknál mintha jogos is lett volna a félelmem, de aztán Collins annyira hozta a formáját, hogy egyhuzamban elolvastam az egészet. Az érzelmek nálam átütő sikert arattak, hol sírtam, hol pedig sírtam. Depresszív könyv az már biztos, és az elolvasása utáni napokban, sőt még most is előfordul (kb. egy hete olvastam) hogy a történeten rágódom. Az egyik szereplő halálán nagyon meglepődtem, pedig tudtam, hogy több ilyen is lesz, de egyszerűen nem akartam elhinni. Jó párszor elolvastam azt a részt és arra vártam, hogy valahogy kikászálódik a csatornából és végre megnyugodhatok. Azonban, hogy ez nem történt meg, így csak ültem ott, bámultam a sorokat és sírtam.

"Örülök", hogy Peeta nem gyógyult meg egykettőre, sőt nem is épült fel teljesen, de ennek így kellett lennie. Katniss... még mindig kedvenc. Róla nem tudok sok mindent mondani, ő egyszerűen Katniss és kész. Vad, bátor, önfeláldozó, célratörő és most már sérült.

Gale sok fejtörést okozott nekem. Az első részben őt választottam volna, a másodikban nem akartam választani, itt pedig már nem volt választásom, Peeta.

A bombás résznél... összezavarodtam. Meg lehet ezt bocsátani? Egyáltalán van mit megbocsátani? Nem tudom. Talán.

5 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                                Giselfull

(Ez egy sokszor olvasós könyv lesz, majd számolom)

Sarwat Chadda:

 Az ördög csókja

"A rozsdás lánc megcsikordult, ahogy a fiú, őt figyelve előre-hátra hintázott. Talán nem ő az. Lehet, hogy csak egy hétköznapi gyerek. Talán nem kell megölnöm. Billi San Greal Próbája. Az utolsó teszt a beavatása előtt. De nem erre számított. Nem arra, hogy egy kissrácot kell megölnie. Billi sorsa, hogy kövesse apját a Rendbe, és megóvja az embereket az Istentelenektől. A több ezer gonosz, megkínzott lélektől, amelyek az emberiséget tekintik prédájuknak. Billi tizenöt éves. Brutális harcból és halálos csatákból álló életre vágyik? Vagy kísértés fenyegeti, hogy rossz útra vigye?"

Körülbelül két perce fejeztem be és még mindig a hatása alatt vagyok. Ezzel a könyvel kapcsolatban is tele voltam előítéletekkel és mekkorát tévedtem!

Az eleje untatott egészen addig amíg be nem lépett a képbe Kay, de aztán megint ellaposodott. A legelső Arthur-Mihály összeütközés igencsak gyenge lett, és már kezdtem volna lemondani a könyvről, de történt valami. Kezdett érdekessé válni, bár tudni lehetett, hogy Mike nem az aki és Billi-Kay kapcsolata sem okozott meglepetést. Arthur az elején elég negatív szereplő volt (sőt majdnem a legvégéig az is maradt), de aztán fény derült erre-arra és úgy már érthető volt a viselkedése. Billivel együttéreztem, meg tudtam érteni a reakcióját, bár néha még nekem is sok volt. Mindenesetre kellemes kis főszereplő lett belőle. Tetszett, hogy megpróbált kilépni a Rendből, még ha ez a sok kötődéstől nem is nagyon sikerült. Kay kedvenc volt, nem egy papírmasé figura, voltak benne érzések.

Számomra a vége viszi fel nagyon a könyvet. Főleg ami Kay-t illeti! Hogy csinálhatott meg ilyet az író? A házas résznél kiszámítható volt, hogy valahogy megússza, na de így! Utána meg végképp...

A "happy end" várható volt és nekem el ment volna egy részes történetnek is, de ha már így alakult repesve várom a következő kötetet.

4,5 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                                Giselfull

Lauren Kate: 

Kitaszítva

"Van valami fájdalmasan ismerős Daniel Grigoriban. A rejtélyes és zárkózott fiú azonnal felkelti Luce Price érdeklődését, amint a lány meglátja a Sword & Cross bentlakásos iskolában. Ő az egyetlen jó dolog az intézményben, ahol tilos mobiltelefont használni, a többi diák nehéz eset, és minden mozdulatukat biztonsági kamerák figyelik. Csakhogy Daniel nem akarja, hogy bármi köze legyen Luce-höz, és mindent megtesz, hogy ezt nyilvánvalóvá is tegye a lány számára. De Luce nem képes lemondani róla. Úgy vonzza a fiú, mint az éjjeli pillangókat a tűz fénye, és muszáj kiderítenie, amit Daniel olyan elszántan szeretne titokban tartani..."

Nem számítottam egy kiemelkedő kötetre és nem is azt kaptam.

A karakterek igencsak érdekesek voltak. Luce nem nőtt annyira a szívemhez, ő is azokat a tipikus, klisés hibákat követte el, amik nekem nem szimpatikusak (a két fiú közti választást, illetve amikor hagyja, hogy Cam megcsókolja, miközben ő már Daniel párti). A srácokat kedveltem, Camen néha nem tudtam kiigazodni és ez tetszett. Érezhető volt, hogy valami nincs rendben vele, de mégis bizonytalan voltam. Az elején még ő volt a favorit, de ahogy jobban megismertük Danielt már nehezemre esett választani, aztán pedig Dan át is vette a vezető szerepet.

Viszont a vége annyira nem tetszett. Kicsit az felhúzza az értékét, hogy Penn meghalt. Még nála is azt hittem, hogy be fog vetni valamit az írónő, de szerencsére úgyhagyta. Nem tetszett, hogy sorra kerülnek elő az angyalok, hogy harcolnak egymás ellen, de közben meg szobatársak és jó haverok. Nekem ez valahogy nem fért bele a képbe. Illetve mit keresnek ők egy javítóintézetben? Nyilván sok más hely van ahol szívesebben töltenék el az idejüket az örökkévalóságban (bár ez már inkább csak szőrszálhasogatás).

Összességében egy átlagos tini könyvnek mondanám, ami olvastatta magát, de nem ragadott meg különösebben.

4 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                          Giselfull

Bree DeSpain: 

Fekete bárány

"Tékozló fiú. Veszélyes szerelem. Halálos titok. Grace Divine a helyi lelkész lánya mindig is tudta, hogy valami rettenetes történt azon az éjszakán, mikor Daniel Kalbi eltűnt, bátyja, Jude pedig vérbe fagyva tért haza. Most, hogy Daniel visszajött, Grace-nek választania kell iránta érzett növekvő vonzalma és bátyjához való hűsége között. Ahogy Grace közelebb kerül Danielhez, megtudja az igazságot arról a rejtélyes éjszakáról és arról, hogyan mentse meg szeretteit, ám ezért talán legféltettebb kincsével kell fizetnie: a lelki üdvével."

Nagy előítéletekkel kezdtem el ezt a könyvet, de a végére kellemeset csalódtam.

Nem nagyon vagyok oda az ennyire vallásos könyvekért, az elején bele is telt egy kis időbe mire hozzászoktam, de ez is megvolt. Grace anyukáját a mai napig nem kedvelem, viszont a tiszteletes úrt sikerült közel engednem magamhoz. Jude-tól kirázott a hideg, nem szeretem az ilyen karaktereket, és vele együtt Aprilt sem sikerült megkedvelnem, inkább csak elfogadtam, hogy ott van és kész. Grace-t kedveltem, nem egy kiemelkedő női alak, de azért kellemes volt vele együtt a dolgok mélyére jutni. Daniel lett a kedvenc. Az elején nagyon tetszett a kapcsolatuk Grace-szel, ahogy közeledtek egymáshoz, hogy a kiskori barátságból szerelem lett és ahogy ez érzékeltetve volt. Aztán ezt a hangulatot lelombozta az ilyen "örökké szeretni foglak" megszólalások. Nem értettem, hogy minek ez oda, eltúlozta az írónő. Ami a szörnyeteget illeti átfutott az agyamon, hogy Jude lehet az, de aztán elvetettem az ötletet hisz ő "tökéletes". Úgyszólván az írónőnek sikerült behúznia a csőbe, pedig nem volt ez akkora fordulat, hogy ne lehetett volna kitalálni. Daniel kilétét sajnos már az elejétől kezdve sejtettem (bár csak azért, mert néhányszor belefutottam a neten és hoppá..), de még így is új volt ez a dolog a Menny Kopóival meg a vallással fűszerezve.

Grace cselekedete a bállal kapcsolatban kiszámítható volt, nem szeretem az ilyen "de én akkor is megteszem" dolgokat, túl egyszerű megoldás.

Maradt néhány elvarratlan szál, úgyhogy kíváncsian várom a következő kötetet.

4,3 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                           Giselfull

Nalini Singh: 

Látomás

"Az Elcsendesedés ridegségében élő Faith NightStar képessége még a mentálok között is különleges: a lány a jövőbe lát. De amilyen értékes a tehetsége, olyan sérülékeny az elméje. Sötét víziók gyötrik, vért és halált lát - és valami még fenyegetőbb dolgot: érzéki gyönyört. Márpedig őt a legkisebb érzelem is az őrületbe taszíthatja. Vaughn D Angelo a DarkRiver alakváltó falka tagja. Vadabb a többi falkatársánál, jaguár énje uralkodik rajta. A benne lakó macska pedig Faith-t szemelte ki prédájának, még akkor is, ha a vonzalma megölheti a lányt. Faith képességeit sok mentál a saját céljára akarja kihasználni. Ehhez irányítaniuk kell őt, és minden áron távol kell tartaniuk Vaughntól."

Visszakerültem romantikus hangulatba. Az első könyv sikertelenségét számomra leginkább ennek hiánya okozta. Akkor nagyon benne voltam a gyilkosos-öldösős témájú könyvekbe, így a várva-várt hatás is elmaradt, de most új lappal indulhatunk.

A két főszereplőt kedveltem (habár nem voltak annyira kiemelkedő karakterek), de valahogy Vaughn felé húzott a szívem. Legjobban ismét a mentál politika tetszett benne, főleg mikor Faith-et kiszemelte a Tanács, erről még hallottam volna.

Anthony apucit nagyon bírtam, ő az egyik kedvenc, illetve Judd, Dorian és Clay. Örültem, hogy viszontláthatom Saschát és Lucast, annak ellenére is, hogy nem lettek a kedvenceim. Eseményeknek híján voltunk, de azért lekötött és kíváncsívá tett.

A következő kötetet pedig nagyon várom, Judd miatt. :D

4,3 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                          Giselfull

Nicholas Sparks: 

A leghosszabb út

"Áprilisban, amikor az óceán felől fújó szél orgonaillattól édes, Landon Carternek mindig eszébe jut a Beaufortban töltött utolsó év. Annak idején, 1958-ban a nők még finoman öltözködtek, és a férfiak kalapot viseltek. Az akkor tizenhét éves Landon már randevúzott egy-két lánnyal, és azt hitte, tudja, mi a szerelem. Azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy a városka baptista lelkészének lányába, Jamie Sullivanbe szeret bele úgy istenigazából. Jamie-t, akinek mindig ott volt a Biblia az iskolatáskájában, egy világ választotta el a többi tizenévestől. Ő viselte gondját özvegy apjának, megsebzett állatokat gyógyított, és besegített az árvaház munkájába. Nem akadt fiú, aki randevút mert volna kérni tőle. Landonnak sem jutott volna eszébe, ám a véletlen a lányt szemelte ki partneréül egy iskolai előadásban, és abban a pillanatban megváltozott az élete..."

Az alapötlet tetszett. Jó volt visszanézni Landon gyerekkorát, mert így mi is közelebb kerülhettünk hozzá és jobban megismerhettük, de különösebben nem fogott meg. Voltak felesleges részek benne amik untattak, egyes kifejezéseket túl sokszor használt ("ha értik mire gondolok") és volt mikor elkalandozott. Ez nem is zavart volna, de mikor már ötödszörre hívta fel rá a figyelmem ("de megint elkalandoztam") akkor már kicsit bosszantott. Ügyesebben is vissza lehetett volna térni az eredeti témára.

Különösebb cselekvés nem történt benne, Sparks az érzelmeket akarta előtérbe helyezni. Szólt a másik elfogadásáról, a kamaszok tetteiről, a vallásról, a szerelem erejéről stb... Volt mikor meghatódtam (azt hiszem ez össz-vissz egyszer történt meg), de a legtöbb érzelem semleges maradt. A végén mondhatni, hogy a poént lelőttem magamnak (megsúgták, hogy a legtöbb Sparks könyvben meghal valaki, így nem volt nehéz kitalálni), talán az még dobott volna rajta valamicskét, de egyébként a vége nem tetszett. Túl nyálas volt, pedig én hajlamos vagyok a romantikára.

4 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                                   Giselfull

Bram Stoker: 

Drakula gróf válogatott rémtettei

"Baljával úgy fogta át Mrs. Harkert, hogy a két karját oldalához szorította, jobb kezével pedig a fejét feszítette hátra. Annyit láttunk még, hogy Mrs.Harker hálóingének eleje csupa vér. Akkor megfordult a gróf, és ránk meresztette parázsló szemét. Egy pillanatig láttuk csak rángó arcát, feszülő orrcimpáit, két véres szemfogát, mert áldozatát úgy lökte félre, akár a mosogatórongyot, és jött nekünk."

Ki is volt Drakula gróf? Népét sanyargató vajda? A fantázia torzszülöttje? Ősi legenda, amely a mai napig ezer meg ezer feldolgozást ért meg? "

Az elején hozzá kellett szoknom a nyelvezetéhez, ezért egy kicsit lassabban haladtam, de mikor megszoktam nagyon élveztem. Mr. Harker szimpatikus volt, és szinte vágytam rá, hogy még jobban belemenjünk Drakula múltjába, hogy honnan jött, ki kinek a leszármazottja, a lakhelye felfedezése stb... Mikor legelőször volt nézőpont váltás akkor nagyon idegesített. Már beilleszkedtem Jonathan világába, eléldegéltünk, erre betolakodnak oda. Az elején untatott is, de aztán mikor kezdődtek a furcsaságok - Lucy viselkedése, Demeter és a hajó naplója -, beindult a történet. Minden kis mozzanatnak jelentősége volt, a szálak keresztezték egymást és egy rakás érdekességet vitt bele Stoker. Annyiszor segítettem volna nekik, de persze nem kellet. Szép sorjában rájöttek mindenre, bár néha nehezemre esett lépést tartani velük, főleg a sok nézőpont váltásnál, ilyenkor mindig újra kellett néznem, hogy kinél is tartok. Van Helsing professzort nagyon megkedveltem (kedvenc), de ugyanúgy igaz ez Morrisra és Jonathanra is. Bár Mr. Harker inkább csak az elején, mikor visszatért, már megváltozott, és nem állt újra össze a csapatunk. Lucy nem került annyira közel hozzám, de Mina tényleg megérdemelte a bókokat. Mikor közeledtem a végéhez, akkor kicsit féltem, hogy el fogja kapkodni a dolgokat, aztán így is lett, de még mindig élvezhető volt, főleg az utolsó mondat fordultával.

4,5 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                    Giselfull

Beate Teresa Hanika: 

Soha senkinek – Amiről nem készül családi fotó

"Malvina látszólag olyan, mint a többi kamasz lány: pimasz, dühös, akaratos. A családja szerint ez csak átmeneti állapot, biztosan kinövi majd. Még a legjobb barátnője sem sejti, hogy Malvinát súlyos titok nyomasztja. Egy gyermekkori titok, amelyet el akar temetni magában. De hiába. Malvina a péntek délutánt a nagyapjánál tölti, aki váratlanul megcsókolja őt. És a csók felidézi benne a múltat: egy zsarnok férfi, egy gyenge asszony és egy áldozatul esett kislány történetét. Malvina nem akar többé nagyapához menni. A családjára nem számíthat, egyedül kell szembenéznie azzal, ami történt vele. Beszélnie kell a múltról, bármilyen nehéz is, ez az egyetlen esély arra, hogy felemelő véget érjen ez a felkavaró történet. Szerencsére Malvinának akadnak védőangyalai, és a szerelem is rátalál."

Szeretem az ilyen sötét témájú könyveket, szeretem velük átélni az eseményeket, szeretek elborzadni rajtuk.

Az utóbbi elég erősen megvolt. A nagyapától a hányinger kerülgetett, a nagymamájától, az apjától, az anyjától és Paultól szintén. Hogy lehet csak úgy átnézni a saját gyerekeden miközben ő azt mondja, hogy megcsókolta a nagyapja?! Igen, lehet félreérthetően fogalmazni, de akkor visszakérdezünk. Nem elintézzük egy "áhh, kamoszok" felszólalással vagy épp szimplán átnézünk rajta. Undorító.

Anne csak azon a szinten iritált mint, ahogyan általában egy húg viszonyul a nővéréhez. Aztán a későbbiekben ez is megváltozott, tud ő kedves lenni ha akar, sőt külön jó érzés volt, hogy a végén bekerült azok közé akikben megbízik Malvina. Lizzy-t, Lizzy anyukáját (na ilyen kérem egy igazi szülő), Bitschek nénit és Zakót kedveltem. Ezek az emberek azok akikben én is megtudtam bízni. Külön öröm volt látni azt, hogy van aki törődik Malvinával, hogy igenis van olyan felnőtt aki hisz neki és nem azt mondja, hogy ő a hibás. Ez volt a legszomorúbb benne, az egészről nem tehet semmit, csak az a ferdehajlamú, perverz nagyapja és a nagyanyja, mert, hogy ő mit is tett? Kiszolgáltatta az unokáját, majd megeskette, hogy nem szól egy szót se senkinek. Gyomorforgató.

Mikor Zakóval volt, tényleg azt az érzést keltette, hogy minden rendben körülötte. Persze, nem lehetett teljes mértékben megfeledkezni róla, ott lapult valahol lent, mélyen, de legalább volt aki ezt megadta neki. Egy kis szabadságot, egy kis felüdülést, egy kis szerelmet.

Nem egy pörgős könyv, az érzelmek vannak előtérben, de azok fantasztikusan vannak érzékeltetve.

Megj.: A végén Malvinával együtt szurkoltam azért, hogy soha többé ne keljen látnia őt. Ez végülis teljesült, bár én komolyabb lépéseket végeztem volna a cél érdekében..

Még egy dolog. Annyira, de annyira hasonlít ez a könyv valamire. Nem akar eszembe jutni, csak, ahogy visszaemlékezek a részletekre mindig beugrik valami, mintha már láttam, olvastam volna ehhez hasonlót. Érdekes.

5 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                       Giselfull

2011.06.04 - Könyvhét

Idén a Könyvfesztivál mellett úgy döntöttünk, hogy muszáj erre is ellátogatnunk. Ennek az lett a vége, hogy fejenként három-három könyvel tértünk haza: Neil Gaiman: Törékeny holmik (2x), Kelley Armstrong : A szellemidéző, Lawrence Block: Bérgyilkos inkognitóban (az utóbbi kettőt Ippi zsebelte be), Jeff Lindsay: Dexter dühödt démonai, Beate Teresa Hanika: Soha senkinek – Amiről nem készül családi fotó (ezeket pedig jómagam).

"A tizenkét hónapnak is múlatnia kell valahogy az időt, hát mesélnek egymásnak. Árnyék hiába utazik Skóciába, akit az istenek egyszer megtaláltak, azt nem hagyják békén. Ha betévedünk egy partira, ahol gyönyörű lányok vannak, azért kérdezzünk rá, honnét jöttek."

"Chloé Saunders nem akar mást az élettől, mint bármelyik tinédzser: esélyt arra, hogy befejezhesse az iskolát, barátokat találjon, és talán egy fiút is magának. Amikor azonban elkezd szellemeket látni, megérti, hogy az élete soha nem lesz olyan, mint a többieké. A figyelmét követelő szellemektől körülvéve Chloé végül összeomlik, és bekerül egy kisebb elmezavarral küzdő fiatalok számára fenntartott otthonba. A Lyle Ház először normálisnak tűnik, de ahogy Chloé sorra megismeri a többi ápoltat a sármos Simont és gyanús, soha nem mosolygó bátyját, Dereket, a visszataszító Torit és Rae-t, aki túlságosan is szereti a tüzet – rájön, hogy valami különös, baljós dolog köti össze őket, amit nem lehet a szokásos „problémás a gyerek” viselkedéssel magyarázni. Ahogy együtt nemsokára azt is felfedezik, hogy a Lyle Ház sem egy a szokásos otthonok közül…"

"J.P. Keller nyugodt, eseménytelen életet él. A lakásában ott áll egy szupermodern tévé, minden reggel megveszi az újságot, sokat dolgozik a bélyeggyűjteményével. Érthető, ha vonakodva mond igent az utolsó melóra, a legutolsóra, elvégre most már végleg szeretne visszavonulni. Megérkezik hát Des Moines-ba, és miközben bélyeget vásárol, Ohio állam éppen a városban tartózkodó kormányzóját megölik. Minden bizonyíték Kellerre mutat, az ország összes rendőre őt keresi. Csapdába csalták, és ugyan milliói vannak egy bankszámlán, még arra sincs pénze, hogy alsónadrágot vegyen. Egy baseballsapkával a fején vezet, rajta Homer Simpson, a kocsija egy Nissan, színe átlagos, az út végtelen, a pénze véges, arca egy gyilkosé. Nem így tervezte nyugdíjas éveit. Legrosszabb álmaiban sem. Ebből az álomból azonban nem tud felébredni, mert ez a valóság…"

"Nappal sármos rendőrségi szakértő. Éjszaka brutális sorozatgyilkos. Hát lehet egy ilyen embert nem szeretni? Íme Dexter Morgan, a báránybőrbe bújt farkas. Jóképű, jó humorú, udvarias és végtelenül kellemes ember, aki a Miami rendőrség szakértőjeként dolgozik. De a gyerekkorában őt ért traumák hatására folyamatos küzdelmet vív dühödt démonaival. Nincs mit szépíteni a dolgon: Dexter Morgan egy sorozatgyilkos. Bár pszichopatának elég szimpatikus, hiszen kizárólag rossz embereket öl meg. Aztán amikor kegyetlen gyilkosságsorozat áldozatai bukkannak fel egymás után a városban, és a tettes módszereiben Dexter mintha a sajátját vélné felismerni, cselekednie kell. Kénytelen lesz végére járni az ügynek. Ja, és természetesen le kell csillapítania egyre veszettebbül dühöngő démonait is, ami szintén nem egyszerű feladat."

"Malvina látszólag olyan, mint a többi kamasz lány: pimasz, dühös, akaratos. A családja szerint ez csak átmeneti állapot, biztosan kinövi majd. Még a legjobb barátnője sem sejti, hogy Malvinát súlyos titok nyomasztja. Egy gyermekkori titok, amelyet el akar temetni magában. De hiába. Malvina a péntek délutánt a nagyapjánál tölti, aki váratlanul megcsókolja őt. És a csók felidézi benne a múltat: egy zsarnok férfi, egy gyenge asszony és egy áldozatul esett kislány történetét. Malvina nem akar többé nagyapához menni. A családjára nem számíthat, egyedül kell szembenéznie azzal, ami történt vele. Beszélnie kell a múltról, bármilyen nehéz is, ez az egyetlen esély arra, hogy felemelő véget érjen ez a felkavaró történet. Szerencsére Malvinának akadnak védőangyalai, és a szerelem is rátalál."

Cassandra Clare: 

Csontváros

"Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán? Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondén, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék..."

Valami fantasztikus, csodálatos, magával ragadó és letehetetlen.

Több fantasy lénnyel is találkozhatunk (vámpírok, vérfarkasok, démonok, angyalok és még sorolhatnám), de árnyvadászokról szól elsősorban. Claryt kedveltem, egy nagyon szerethető karakter -csak úgy mint a többi-, és könnyen a helyébe képzelhettem magam. A történet alakulásáról ismét csak ódákat zenghetnék, van benne fordulat, romantika(!), barátság, árulás, rejtély és még több fordulat. Természetesen Jace kerül ki kedvencként, de a nyomában ott van Clary és Magnus is (őt kiköpött Adam Lambertnek képzelem el). Egyedül Alec-et nem sikerült annyira közel engednem magamhoz, de majd meg lesz ez is.

Az érzések teljes mértékben átjöttek, velük együtt éltem át az egészet és izgultam végig a kis szerelmi háromszögünket. A Jace-Clary párost csak isteníteni tudom (azt hiszem, hogy az a bizonyos csavar ott a vége felé nem csak engem képesztett el, hanem mindenkit aki csak olvasta), aztán vannak még itt kialakulófélben lévő kapcsolatok.

Az idegrendszeremet egyébként igencsak megviselte az az időszak, míg várnom kellett a második kötet kiadására, mert nem tudtam elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Még kérnék szépen Jace humorából,  a főszereplők közti kapcsolatból és Valentine sötét oldalából (de csak mert így előbb lehet happy end).

Természetesen 5 pontot adnék rá az 5-ből.
                                                      
                                                                                                        Giselfull

Sarah Mason:

 James hálójában

"A merész Holly Colhannonnak megvan az a lenyűgöző képessége, hogy jót tud nevetni a megalázó helyzeteken. Legújabb megbízása azonban próbára teszi eszét és lelkierejét. A Bristol Gazette új bűnügyi tudósítójaként egy komor, ellenszenves, de tagadhatatlanul dögös nyomozót, James Sabine-t kell követnie mindennap a rendőri munka sűrűjébe. Kalandjaikról naplót ír az újságjának, az olvasók hamar rákapnak a sorozatra. A szexi bűnüldözővel átélt puskaporos helyzetekből és szaftos részletekből bizony sosem elég. Ki gondolta volna, hogy a törvény és a rendőri munka ilyen romantikus is lehet? Holly rögbijátékos barátja és James szupermodell menyasszonya vajon képesek megtartani párjukat e szövevényes vígjátékban? A végén természetesen győz a mindent elsöprő szerelem..."

Az elején nagyon-nagyon hajazott Sophie Kinsella által írt Tudsz titkot tartani? című könyvre. Erre pluszba még az is rátesz, hogy ez elején kiemelik:

"... James hálójában tökéletes nyári olvasmány Sophie Kinsella és Helen Fielding rajongóinak."

Igen, tényleg a szívemhez nőtt, de attól még a hasonlóságok ott maradnak. A közepe felé mikor már belementünk a nyomozós szálba akkor elfeledtette velem ezeket, de találtam még pár helyzetet ami nagyon sanszos volt. Szerencsére Jack és James nem hasonlítanak (nem úgy mint Emma és Holly, Connor és Ben illetve Lizzy és Lizzie), a szülői háttér is különbözik -itt elégedett voltam velük, végre egy valamennyire szerethető család-, illetve a munkájuk is két különböző úton halad. Hollyt kedveltem, Lizzie-t már kevésbé. Valahogy nem akart átjönni nekem az a nagy barátság köztük. Néhol olyan érzésem volt mintha mind a ketten elbeszéltek volna egymás mellett és úgy tettek volna mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Mason nem egy csavart rakott bele és ezeket mind ki is találtam, vagy csak azt hittem, hogy kitaláltam, miközben még megspékelte őket valamivel. Az elején kicsit erőltetettnek éreztem a humorát, de aztán ez is beindult és a végére olyan homlokon csapásokat végeztem magamon, hogy elcsodálkoztam miért nem maradt nyoma. Aztán volt itt még közben jó néhány harsány nevetés, egy-két Mi? Miért? felkiáltás és az érzelmek egész kavalkádja. James megnyílását Holly felé jól vázolta az írónő és ez fordítva is igaz. Teresa egy rendkívül idegesítő karakter (főleg a Connoros résznél), és itt megint csak az érzelmeket emelném ki. Mikor bekopogott hozzá Holly már érezni lehetett, hogy valami nem stimmel, aztán ezt csak fokozta egészen addig míg rá nem jöttem, hogy ki van ott (az aranykeresztes utalás valami fantasztikus volt).

Kicsit többet szerettem volna benne látni a romantikát, mikor már a felét is elhaladtam féltem, hogy el fogja kapkodni az írónő a dolgokat, de kellemeset csalódtam. Itt már nem találkozhattunk akkora fordulatokkal, de attól még ott volt az a kis melegség a szívem körül. A végén hallottam volna még felőlük, vagy akár Fleur dührohamáról (így képzelem el a továbbiakban), na meg persze a kollágákról is, főleg Callumról. Nem bántam volna ha esetleg köztük is kialakul valami Hollyval, sőt egy darabon még számítottam is rá, de erről végülis le kellett mondanom.

A sok hasonlat a két könyv között azért levon az értékéből, de így is egy nagyon szórkoztató, ámbár rövid történetet foghat az ember a kezébe.

4,5 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                               Giselfull

Maryrose Wood: 

Méregnaplók

"A 18. század végén járunk: Jessamine Luxton a Hulne Apátság romjai között él édesapjával, a köztiszteletben álló gyógyszerésszel, akinek élete célja, hogy minél többet megtudjon a gyógyhatású növényekről. Ennek érdekében a világ minden tájáról igyekszik beszerezni a különlegesnél különlegesebb egyedeket, melyek közül a legveszélyesebbeket egy zárt méregkertben tartja. Egy napon különös fiú érkezik a Hulne kunyhóba: a neve Gyom és a jelek szerint rendkívüli kapcsolat van közte és a növények között. Kicsoda Gyom? Mi lehet a titka? És mi készül a méregkert falai mögött? A gótikus elemekkel átszőtt, izgalmas és romantikát sem nélkülöző regény a méregkert különös világába kalauzolja az olvasót, ahol sosem szabad elfelejtenünk, hogy a megfelelő dózisban minden méreg: még a szerelem is. "

Elég vegyes érzéseim támadtak ezzel a könyvel kapcsolatban.

Jessamine karaktere nem nőtt annyira a szívemhez, viszont kellemes volt rajta keresztül megismerni a dolgokat, főleg Gyomot. Azokat a részeket vártam nagyon mikor például elsőnek megismerkedtek a főszereplőink vagy a szalonnás kis jelenet, illetve a nézőpont váltások. Ezekkel csak az volt a baj, hogy nem tudta végig fenttartani azt a színvonalat amit elvártam volna. A helyzetek elején még pörögtem, míg a végére már leült a cselekmény. Ugyanígy voltam Gyom karakterével is, valahogy Jessamine szemén keresztül nézve, az ő érzéseit olvasva érdekesebb volt, de attól még megmarad kedvencnek. Az apát -ezt nem győzöm mindig kiemelni- ismét csak nem sorolnám a szülő kategóriába, az ilyen ember ne vállaljon gyereket. Több kiemelhető szereplő nem igazán volt, hacsaknem számítjuk bele a virágokat, növényeket is. A rossz fiút (ha akarnám akkor Jessamine apját is idesorolnám) itt nem mondanám annak a nagyon gonosz, elvetemült lénynek.

A kalandozásaik érdekesek voltak, de mivel elszakították a párocskánkat egymástól ezért nem bocsátok meg nekik. Tetszett, hogy nem boldog vége lett, ez kellett ide, Gyom vétkeit elnézem és kíváncsian várom a folytatást.

4 pontot adnék rá az 5-ből.
                                                                                                               Giselfull

Rachel Caine: 

Élőhalottak bálja -

A morganville-i vámpírok 2.

"Claire Danversnek nem egyszerű az élete. Zseni létére olyan suliba kell járnia, ahol sajnos nem számít ki milyen okos: ha nem tartozol a menő csajok klikkjéhez, pokollá teszik az életedet. Ráadásul a várost, ahol tanul, vámpírklánok uralják. Rachel Caine nagysikerű sorozatának második kötetében Claire-re újabb megpróbáltatások várnak. Bár a kollégiumból sikerül elköltöznie, és talál egy egész jó kis albérletet, a problémák nem oldódnak meg. Eleinte egész jól alakulnak a dolgok: Claire összejön az egyik lakótársával, a jóképű Shane-nel. De aztán egy szempillantás alatt véget ér az idilli állapot, miután beállít Shane apja, a bosszúszomjas vámpírvadász a motoros bandájával. Ezek a fickók nem válogatnak az eszközökben és módszerekben, ha vérszívókat gyilkolhatnak Shane-t megvádolják, hogy eltett láb alól egy vámpírt, aztán rács mögé kerül, és halálra ítélik. A gyilkossági ügy a vámpírok és az emberek közötti tűzszünet végét jelentheti. Az idő pedig vészesen fogy ugyanis a vámpírok egyik nagyhatalmú vezére, Oliver szeretné minél előbb letudni a kivégzést. Claire és barátai két tűz közé kerülnek, és törhetik a fejüket, hogy hogyan másszanak ki a csávából. Közben a campuson az év legnagyobb bulija készül, ahová Claire és Eve is meghívást kap. Az ötlet jónak tűnik, de mire kiderül, hogy miért hívták meg őket, elszabadul a pokol: emberek és vámpírok, élők és holtak csapnak össze. Mindenki vérre szomjazik, de persze senki sem az, akinek látszik ... "

A karakterek még mindig kidolgozatlanok maradtak, a feszült helyzetekben oda nem illő viselkedés szintén idegesített és volt mikor már kínomban nevettem. Pedig nem lett volna ez egy rossz könyv. Néhol elcsodálkoztam, hogy Caine milyen mondatokat tud írni és nem értettem, miért nem képes így végigcsinálni az egészet. Nem egyszer nevetnem kellett a poénjain is, ezt az első kötetnél nem tudta elérni, de voltak olyanok is amiket (hogy a könyv stílusához hű maradjak) gáznak tartottam.

Claire-t még mindig nem kedvelem, a "kis egérke" jelzőből a végére már elegem lett, azt sem értettem, hogy miért kellett mindig őt kikiáltani hősnek, viszont a korát illetően mellette állok. Tizenhat éves (én dettó) és úgy kezelték mint egy öt évest. Oké, persze tizennyolctól számítunk felnőttnek, de gyerekek sem vagyunk már. Maximum felnőtt kezdemények. Maradjunk ebbe, így legalább a "felnőtt" szóval becsaphatjuk magunkat. 

A kedvencem a végére Sam lett (Iant is kedveltem egészen addig a részig), Michaeltől pedig elpártoltam. Az elején nagyon tudni lehetett, hogy valamiképp visszafogja őt hozni az írónő, erre számítottam is, de azért ennél tovább húzhatta volna a dolgot. A káromkodások sem tetszettek benne, a sok "fater", "csajszi", "haver" szintén. Az Élőhalottak bálja nem sokat szerepelt benne ahhoz képest, hogy ez a címe, a nagy fordulatok elmaradtak és az olyan embereket mint Shane "faterja" ki nem állhatom. Az ilyenek számomra nem tartoznak a szülő kategóriába és nem is valók annak.

Nem értettem Claire pasiimádatát sem, az első pillanatban még épp Shane-t szereti, aztán jön egy dögös pasi és: Pápá Shane!  Ez nem az én műfajom. A többiekkel is voltak problémáim, leginkább, hogy kiszámíthatatlanok. Nem tudtam eldönteni, hogy Eve egy adott helyzetben, hogy fog reagálni. Az is szürreális volt, hogy a romok közül egyedül kitudta húzni Richardot. Elismerem, hogy erős, de egy férfit nem hoz ki onnan egyedül két perc alatt. Shane dettó. Egyszer rémálmai vannak, máskor Claire még sosem látta ilyen bátornak, harmadszor pedig Claire még sosem látta ilyen bátornak.

Az első kötethez képest jobb lett, de nem sokkal. Caine fel-felbukkanó szép mondatai mentették meg a szememben.

3,5 pontot adnék rá az 5-ből.

  

                                                                                                         Giselfull

Nalini Singh: 

Vonzódás

"Sascha Duncan mentál. Mint fajának minden képviselőre, ő is különleges mentális képességekkel rendelkezik és minden érzelmet, érzést száműzött az életéből. Sascha azonban más, mint népe többi tagja, és ezt a hibáját rejtegetnie kell. Lucas Hunter alakváltó. Egyszerre ember és leopárd; az ösztönei, érzelmei és falkája iránti szeretet vezérli. A két faj eddig békében élt egymás mellett, most azonban háború fenyeget: egy mentál sorozatgyilkos szedi áldozatait az alakváltó nők között. Lucas meg akarja találni a tettest, és ehhez Saschán keresztül szeretné megismerni az ellenség féltve őrzött titkait."

Fáj kimondani, de megint csak csalódtam. Attól a nagy beharangozástól és a sok dicsérettől többet vártam.

Mikor belekezdtem nagy volt a lelkesedésem, de aztán, ahogy Sascha és Lucas jobban megismerkedtek (még az elején) olyan klisés érzésem volt. Próbáltam túltenni magam rajta, mondván, úgyis jobb lesz. Ez egy darabig sikerült is, aztán néha hol előjött, hol pedig eltűnt. A karaktereket nem igazán kedveltem meg, még a főszereplőket sem. Akik úgy egy fokkal közelebb állnak hozzám, azok Clay, Dorian és Hawke.

A világ felépítése viszont nagyon tetszett. Részemről leginkább ez vitte előre a könyvet illetve a kíváncsiságom. A jövőbeli játszódással csak egy bajom volt, hogy többre lettem volna kíváncsi. Érdekeltek a kis kütyük, mi minden változott meg és maga a fejlődés kimenetele. Kicsit jobban részletezhette volna ezt az írónő. A mentálos része a dolognak szintén nagyon érdekelt és ebből bőven ki is jutott. Az elmebeli történések, hogy felmehettünk a mentálhálóra (utána az alakváltó elmékkel is megismerkedhettünk), a mentális bomba, az elcsendesedés időszaka, a képességeik stb.

A vége viszont megint nem tetszett. A mentális harc felvázolása gyenge lett (ebbe mondjuk az is beletartozik, hogy alapból jobban szeretem a küzdős, kitartós, vérengzős jeleneteket), illetve mikor Sascha haldoklott. Már majdnem sírtam a röhögéstől. Pedig elolvastam azt a részt többször is, és minden egyes alkalommal legszívesebben a fejem vertem volna a falba. Borzalmas, felszínes és nyálas. Mikor elhagytam azt a pár oldalt kicsit visszabillent az egyensúly, de attól az még ott van.

Nem volt egy rossz könyv (még ha a leírásomból ez is derül ki), de a többséggel ellentétben engem az Angyalivadász sorozat sokkal jobban megfogott.

Plusz pont viszont a borítóért, mert az nagyon tetszett, azzal a leopárd mintával a férfi mellkasán.

Nagy gondolkozások árán 4 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                              Giselfull

Jane Austen: 

Büszkeség és balítélet

"Az öt hajadon leánygyermekkel büszkélkedő Bennet család még nem sejti, hogy a szomszéd birtokot megvásárló ifjú, vagyonos nemesember és legjobb barátja akaratlanul is alaposan felforgatják majd a családtagok hétköznapjait. Mielőtt azonban minden arra érdemes, nemes jellem szerelmére találna, meg kell járnia az önmaga és a másik valódi arcának megismeréséhez vezető rögös utat. Egyhangú hétköznapok és ritka ünnepek, intrika és pletyka, szerelmi incselkedés és féltékeny bosszú története ez, amelyben egy ifjú hölgy eldönti, mindenki eszén túljár, és tűzön-vízen át megtalálja a boldogságát."

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Gyönyörű, csodálatos és letehetetlen. Olvasásom igencsak belelógott már az éjszakába illetve félig már elaludtam a székemben, de azért még egy fejezetet, aztán még egyet és még egyet muszáj volt elolvasnom.

Eliza mellett Mr. Darcy (természetesen) volt a kedvenc karakterem. Végig izgultam értük az egész könyvet, de mellette ahogy Lizzy érzéseit olvastam úgy változott vele az én véleményem is minden tekintetben (kivétel néhány alkalom Darcynál). Például mikor felvetődött az a téma, hogy a két legidősebb testvérhez nem elég kifinomult a család többi tagja, akkor én is bosszús voltam, én is változtatni akartam rajta  és sajnos én is igazat adtam benne a véleménynyilvánítónak. Lydia és Kitty ebben az időszakban elég negatív szereplők lettek a szememben, aztán az idő múlásával az én érzéseim is lecsillapodtak, de még mindig nem vagyok kibékülve velük, főleg nem az előbbivel. Jane és Mr. Bingley között lévő szerelemnek hajráztam, Wickham egy idő után szintén áttért a negatív szereplők közé, Mr. Bennetet kedveltem, bár néha azért meglepődtem, hogy milyen a kapcsolata a lányaival (kivéve Elizát és Jane-t), Mrs. Bennet pedig tanulhatna tőlük egyet s mást.

A végén még úgy hallottam volna felőlük, de ez általában minden jó könyvnél így van az esetemben. Egy kis gondom volt csak vele, hogy nem mindig tudtam ki beszél, ezért újra át kellett olvasnom, de azért ez is megoldódott.

Austen teljesen magával ragadott, úgyhogy 5 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                          Giselfull

J. R. Ward: 

Megsebzett szerető -

Fekete Tőr Testvériség 3.

"A New York-i Cladwell éjszakai sötétjében halálos háború folyik a vámpírok és gyilkosaik között. A harcot a hat vámpír harcosból álló csapat, a Fekete Tőr Testvériség vívja. Zsadist közülük a legveszélyesebb, a legrémisztőbb. Zsadist, akit korábban vérrabszolgaságba kényszerítettek, még mindig viseli szenvedéssel és megaláztatással teli múltja sebhelyeit. A csillapíthatatlan dühéről és sötét oldaláról hírhedt férfitól mind a vámpírok, mind az emberek rettegnek. Egyetlen társa a harag, egyetlen szenvedélye a terror - amíg meg nem ment egy csodálatos nőt..."

Már az eleje is tetszett és így Zsadist is játszhatta a hősszerelmest. Erre egyébként nem számítottam, az alantasok ismét csak bekerültek a képbe, de azt hiszem, hogy itt kapták eddig a legtöbb teret (amit élveztem),  Mr. O és Mr. X összekülönbözései is külön örömet okoztak. Párocskánk kapcsolatát nem lehetne felhőtlennek mondani, de ahogy szép lassan mindent és mindenkit jobban megismerünk úgy fognak tisztulni köztük is az érzelmek. Aztán lesz benne egy kis szerelmi háromszög is, aminek annyira nem örültem, már csak azért sem mert mind a két testvért szeretem, bár nem ugyanúgy. Phuryt az első kötetben nagyon megkedveltem (oly annyira, hogy őt neveztem ki kedvencemnek), aztán ez már kezdett egy kicsit alábbhagyni Rhage történeténél, itt pedig inkább már csak a régi emlékek kedvéért szimpatizáltam vele. Zsadistot a második kötetben kedveltem meg, mikor elkezdődött közte és Bella között a románc. Nem szerettem azt a tényt, hogy direkt éhezteti magát, hogy a testvérét arra kényszeríti, hogy bántsa őt, a visszaemlékezései sem voltak épp szívderítőek, de kellemes kis érzés fogott el mikor elkezdett megváltozni. Vele együtt örültem én is mikor boldog volt, ugyanakkor a fájdalmát és visszahúzódottságát is megértettem. A vége ütősre sikeredett, bár ahogy az előző kötetekben is a harcolós jelenet elég gyér lett, szerintem Ward inkább maradjon meg az érzések és a fordulatok világában. Phury mentőakciója csodálkozásra késztetett,  az a testvéri jelenet meghatott, párosunk elválása pedig szomorúságra adott okot. Bella visszatérése az öröm hírrel és Z reakciója erre, valakinek már túl sok romantikát tartalmazhatott, nekem viszont tetszett.

Ward nagyot alkotott ezzel a kötetével, és kérném szépen a következő részeket is.

5 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                        Giselfull

J. R. Ward:

Síron túli szerető - 

Fekete Tőr Testvériség 2.

"Rhage a Fekete Tőr Testvériség legveszélyesebb vámpírja. Nincs nála keményebb vagy gyorsabb harcos, és telhetetlenebb szerető sem. Kegyetlen átok sújtja, amelyet az Őrző szabott ki rá. Lelke sötét oldalával viaskodik, és ha egyszer alulmarad, az végzetes következményekkel jár… A gyönyörű Mary Luce Rhage védelemre szorul. Már évekkel ezelőtt elvesztette hitét a csodákban, mégis kétségbeesetten küzd annak a férfinak az oldalán, akit szeret. Az örök szerelemért. Az örök életért."

Szerencsémre meg tudtam venni az első három kötetét egyszerre, így egy huzamba ki is tudtam őket olvasni. Rhage és Mary kapcsolata az elején nagyon klisésen hangzik. Nem mondom azt, hogy ezt az érzést teljesen el tudta feledtetni velem az írónő, de hajlandó vagyok neki elnézni. Tetszett az első találkozásuk, az összefüggések, Rhage hátán lévő sárkány (bár ezzel kapcsolatban volt talán a legfeltűnőbb a klisés vonulat) illetve az alantasos részek is érdekesebbek voltak mint az előző kötetben.

Itt megint csak több szemszögből követhettük az eseményeket és bejött egy újabb karakter is, John. Annyira, de annyira nem akart leesni nekem, hogy ki is ő valójában, hogy csak drága Ippi rávezetésével sikert rájönnöm. Erre igazán nem számítottam és nagyon meglepődtem, de közben az írónőt is dicsérném ezért a nem várt fordulatért.

A vége lett talán csak egy kicsit elkapkodva. Az Őrző ultimátumot ad Rhage-nak, aki természetesen annak alapján dönt, hogy mi a jó Marynek, de nem éreztem azt, hogy most ezzel akkora nagy fájdalmat okozott volna, pedig ez elvárható volt, hisz tudjuk, hogy mi volt a két választási lehetőség. Persze, ehhez az is hozzátartozik, hogy teljes happy endre számítottam, ami meg is történt még egy kis egyszerűsítéssel az Őrző részéről, de lehetett volna ez még jobb.

Pluszt pont jár azért, mert itt már elkezdte felvezetni Bella és Zsadist kapcsolatát, méghozzá nem kis kedvcsinálót alkotott meg, hogy tovább olvassam.

Ward fejlődött az előző kötethez képest és ezt még csak fokozni fogja a következőkben.

4,5 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                          Giselfull

Sophie Kinsella:

Tudsz titkot tartani?

"Emma épp elég katasztrófafilmet látott már ahhoz, hogy amikor a repülőgépe viharba kerül, azonnal tudja,, le fognak zuhanni. A halál közelsége különös reakciót vált ki belőle: minden, addig féltve őrzött titkát rázúdítja a mellette ülő, jóképű, ám vadidegen férfira. Mesél neki a szüzessége elvesztéséről, a pasijáról és a szülei aranyhaláról, megosztja vele a tangákról alkotott véleményét, sőt leszbikus álmait sem felejti ki a felsorolásból. Az utolsónak szánt gyónásba azonban apró hiba csúszik: a gép gond nélkül földet ér. Mikor Emma rájön, hogy földi pályafutása még nem ért véget, csak egy dolgot akar. Minél előbb hazamenni, és soha többé nem találkozni a kedves, és most már minden titkát ismerő idegennel. Az élet azonban mást tartogat számára…"

Ezt a könyvet is még régebben szúrtam ki, mégse vitt rá a lélek, hogy elolvassam, egészen tegnapig.

Nagyon élvezhető könyv, a poénok valami fantasztikusak (szerintem az egész ház az én nevetésemtől zengett), a két főszereplőt imádtam - főleg Jacket -, a negatív szereplőket viszont utáltam és megvetettem. Emma egy hétköznapi lány aki karriert szeretne és egy barátot. Az utóbbi megvan, míg az előbbire sajnos még várnunk kellett egy keveset, de meg lett az is. Tetszett ahogy Kinsella felvezeti a személyiség fejlődését, szépen haladhattunk vele mi magunk is, a kapcsolatukat nagyon hihetővé tette, végre valaki aki nem első látásra szerelmet csinál, hanem szépen felvezeti az egészet. Vannak problémáik, kisebb nagyobb szünetek a beszélgetéseikben és a randik sem sikerülnek mindig jól, de hát ilyenek a mi mindennapjaink is. Emma családját egyáltalán nem kedveltem meg, sőt rájuk utaltam a megvetem résznél is. A nagypapája az egyetlen akire még azt tudom mondani, hogy szereti őt, de ez sem igaz minden helyzetre. Jól felvázolja a két nővér közötti rivalizálást - ebből talán tanulhatunk -, mindenesetre Kerryt és Nevet biztos, hogy nem tudnám elviselni a közelemben. Kerry az okos. Kerry a kedves, segítő nővér. Kerry a férjes asszony. Kerrynek van egy cége...  Ettől már én rosszul lettem, nemhogy szegény főhősnőnk, és bizony erről csak a drágalátos szülők tehetnek. Egészen addig amíg ki nem derült, hogy Emma és Jack Harper járnak a kutya se nézett felé, aztán hopp, csak úgy beugranak meglátogatni őt és jéé, még ajándékot is hoztak! Nos, ez egy igazán megvetendő példa a szülőkről.

Az is igaz, hogy Emma egy olyan világot állított fel maga kerül amiben szinte minden hazugság. Voltak pillanatok amikor nem értettem, hogy miért hazudik. Aztán a vége felé, tetszett, hogy kiállt magáért, hogy igazat mondott, hogy igenis felvállalta a véleményét mindenki előtt.

Mellékszereplőkből még jobban meg szerettem volna ismerni Stevet, Katie-t kedveltem, csak szegény nem épp az ideális pasikat választotta magának (úgy tudtam, hogy valami baki lesz a nagy szerelmével), Lissyt nem igazán tudtam behatárolni, a munkahelyi "barátokról" pedig azt hiszem, hogy mindannyian egyetértünk.

Egy kritikát tudnék csak felhozni, hogy nem sikerült teljes mértékben megállapítani a korukat. Emmát olyan huszonöt-huszonhatnak, míg Jacket harminchét-negyven(?) körülinek saccolnám.

Egy esős déltáni napra nagyon tudom ajánlani, végül pedig 4,7 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                                        Giselfull

J. R. Ward :

Éjsötét szerető - 

Fekete Tőr Testvériség 1.

"Az éjszaka sötétjében halálos küzdelem folyik a vámpírok és a vadászok között. A Fekete Tőr Testvériség hat vámpírharcosa felesküdött rá, hogy megvédi a vámpírokat a rájuk törő ellenségtől. Vezetőjük, a jóképű, emberfeletti erővel bíró Wrath maradt az egyetlen tisztavérű vámpír a Földön. Szülei gyilkosait keresi, hogy végre kiegyenlítse a számlát. Küldetése során találkozik a gyönyörű Beth-szel, aki mit sem tud származásáról: nem sejti, hogy félig vámpír. Wrath-nak be kell vezetnie a lányt a halottak világába, hiszen ez az öröksége, a sorsa. Egy új érzés, a testét gyötrő nyugtalanság miatt Beth képtelen ellenállni a veszélyesen vonzó férfinak, aki éjszakánként meglátogatja, ám történetei a Testvériségről és a vérről megijesztik. A férfi érintése lángra lobbantja Beth-t, ám ez egy fenyegető, mindkettőjüket felemésztő vágy..."

Már nem is tudom, hogy hogy kezdődött ez az egész Fekete Tőr Testvériség imádatom, mindenesetre szűnni nem akar az biztos.

Az eleje jól kezdődött, bár azért sajnáltam egy kicsit Dariust, viszont így nyomon követhettük a halála által okozott bonyodalmakat. Furcsa volt, hogy Wrath szinte teljesen vak, de legalább ez hozzá adott egy kis pluszt a karakteréhez. Beth-et annyira nem tudtam közelengedni magamhoz, nem tudtam a helyébe képzelni magam (ez nekem sokat számít), csak egy külső szemlélő voltam, nem pedig a csapat tagja. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy E/3-ban íródott, mégis lehetett volna egy kicsit közvetlenebb. A kapcsolatukban éreztem, hogy szeretik egymást, csak közben meg ott volt a testi része is a dolognak, így nem tudott mind a kettő ugyanannyira kibontakozni.

A világ felépítése tetszett, egy újabb olyan eset mikor a vámpírokat kicsit másképp is megismerhetjük. A többi harcos is szimpatikus volt, ha kérhetném még egy kicsit belőlük. Azért azt kell mondjam, hogy Ward jól ütemezte be a nézőpont váltásokat, mert mikor jött volna egy izgalmasabb rész, akkor egy másik szereplőre váltottunk. Nálam ez azt a hatást érte el, hogy ne tudjam lerakni a könyvet. Kíváncsi voltam, tudni akartam, hogy mi lesz a cselekvés vége, ezért próbáltam minél gyorsabban elolvasni az adott részt, de aztán ott is jött egy fordulat, így csak olvastam és olvastam. (Bár mikor már sokadszorra volt így akkor kezdett idegesíteni, szóval ennek az oldalnak van pozitívuma és negatívuma is.) A rossz fiúknak itt az alantasok számítottak, de ezeket a részeket néha untam, talán csak az előbb említett izgalmak miatt. Mikor az idegrendszerem épp felmondta volna a szolgálatot, jött egy ilyen rész és lenyugtatott. Pedig lehet, hogy nem kellett volna, lehet, hogy az még rá adott volna egy kis pluszt. A végén kicsit egyszerűnek éreztem mikor David elrabolta Beth-et, viszont az a "harcolós" jelenet tényleg nagyon el lett kapkodva. Szánhatott volna rá több időt is az írónő, vagy nem tudom mi oka lehetett ennek, mindenesetre lesz ez még jobb is.

4 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                                Giselfull