Nicholas Sparks:
A leghosszabb út
"Áprilisban, amikor az óceán felől fújó szél orgonaillattól édes, Landon Carternek mindig eszébe jut a Beaufortban töltött utolsó év. Annak idején, 1958-ban a nők még finoman öltözködtek, és a férfiak kalapot viseltek. Az akkor tizenhét éves Landon már randevúzott egy-két lánnyal, és azt hitte, tudja, mi a szerelem. Azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy a városka baptista lelkészének lányába, Jamie Sullivanbe szeret bele úgy istenigazából. Jamie-t, akinek mindig ott volt a Biblia az iskolatáskájában, egy világ választotta el a többi tizenévestől. Ő viselte gondját özvegy apjának, megsebzett állatokat gyógyított, és besegített az árvaház munkájába. Nem akadt fiú, aki randevút mert volna kérni tőle. Landonnak sem jutott volna eszébe, ám a véletlen a lányt szemelte ki partneréül egy iskolai előadásban, és abban a pillanatban megváltozott az élete..."
Az alapötlet tetszett. Jó volt visszanézni Landon gyerekkorát, mert így mi is közelebb kerülhettünk hozzá és jobban megismerhettük, de különösebben nem fogott meg. Voltak felesleges részek benne amik untattak, egyes kifejezéseket túl sokszor használt ("ha értik mire gondolok") és volt mikor elkalandozott. Ez nem is zavart volna, de mikor már ötödszörre hívta fel rá a figyelmem ("de megint elkalandoztam") akkor már kicsit bosszantott. Ügyesebben is vissza lehetett volna térni az eredeti témára.
Különösebb cselekvés nem történt benne, Sparks az érzelmeket akarta előtérbe helyezni. Szólt a másik elfogadásáról, a kamaszok tetteiről, a vallásról, a szerelem erejéről stb... Volt mikor meghatódtam (azt hiszem ez össz-vissz egyszer történt meg), de a legtöbb érzelem semleges maradt. A végén mondhatni, hogy a poént lelőttem magamnak (megsúgták, hogy a legtöbb Sparks könyvben meghal valaki, így nem volt nehéz kitalálni), talán az még dobott volna rajta valamicskét, de egyébként a vége nem tetszett. Túl nyálas volt, pedig én hajlamos vagyok a romantikára.
Giselfull
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése