Maryrose Wood: 

Méregnaplók

"A 18. század végén járunk: Jessamine Luxton a Hulne Apátság romjai között él édesapjával, a köztiszteletben álló gyógyszerésszel, akinek élete célja, hogy minél többet megtudjon a gyógyhatású növényekről. Ennek érdekében a világ minden tájáról igyekszik beszerezni a különlegesnél különlegesebb egyedeket, melyek közül a legveszélyesebbeket egy zárt méregkertben tartja. Egy napon különös fiú érkezik a Hulne kunyhóba: a neve Gyom és a jelek szerint rendkívüli kapcsolat van közte és a növények között. Kicsoda Gyom? Mi lehet a titka? És mi készül a méregkert falai mögött? A gótikus elemekkel átszőtt, izgalmas és romantikát sem nélkülöző regény a méregkert különös világába kalauzolja az olvasót, ahol sosem szabad elfelejtenünk, hogy a megfelelő dózisban minden méreg: még a szerelem is. "

Elég vegyes érzéseim támadtak ezzel a könyvel kapcsolatban.

Jessamine karaktere nem nőtt annyira a szívemhez, viszont kellemes volt rajta keresztül megismerni a dolgokat, főleg Gyomot. Azokat a részeket vártam nagyon mikor például elsőnek megismerkedtek a főszereplőink vagy a szalonnás kis jelenet, illetve a nézőpont váltások. Ezekkel csak az volt a baj, hogy nem tudta végig fenttartani azt a színvonalat amit elvártam volna. A helyzetek elején még pörögtem, míg a végére már leült a cselekmény. Ugyanígy voltam Gyom karakterével is, valahogy Jessamine szemén keresztül nézve, az ő érzéseit olvasva érdekesebb volt, de attól még megmarad kedvencnek. Az apát -ezt nem győzöm mindig kiemelni- ismét csak nem sorolnám a szülő kategóriába, az ilyen ember ne vállaljon gyereket. Több kiemelhető szereplő nem igazán volt, hacsaknem számítjuk bele a virágokat, növényeket is. A rossz fiút (ha akarnám akkor Jessamine apját is idesorolnám) itt nem mondanám annak a nagyon gonosz, elvetemült lénynek.

A kalandozásaik érdekesek voltak, de mivel elszakították a párocskánkat egymástól ezért nem bocsátok meg nekik. Tetszett, hogy nem boldog vége lett, ez kellett ide, Gyom vétkeit elnézem és kíváncsian várom a folytatást.

4 pontot adnék rá az 5-ből.
                                                                                                               Giselfull

Rachel Caine: 

Élőhalottak bálja -

A morganville-i vámpírok 2.

"Claire Danversnek nem egyszerű az élete. Zseni létére olyan suliba kell járnia, ahol sajnos nem számít ki milyen okos: ha nem tartozol a menő csajok klikkjéhez, pokollá teszik az életedet. Ráadásul a várost, ahol tanul, vámpírklánok uralják. Rachel Caine nagysikerű sorozatának második kötetében Claire-re újabb megpróbáltatások várnak. Bár a kollégiumból sikerül elköltöznie, és talál egy egész jó kis albérletet, a problémák nem oldódnak meg. Eleinte egész jól alakulnak a dolgok: Claire összejön az egyik lakótársával, a jóképű Shane-nel. De aztán egy szempillantás alatt véget ér az idilli állapot, miután beállít Shane apja, a bosszúszomjas vámpírvadász a motoros bandájával. Ezek a fickók nem válogatnak az eszközökben és módszerekben, ha vérszívókat gyilkolhatnak Shane-t megvádolják, hogy eltett láb alól egy vámpírt, aztán rács mögé kerül, és halálra ítélik. A gyilkossági ügy a vámpírok és az emberek közötti tűzszünet végét jelentheti. Az idő pedig vészesen fogy ugyanis a vámpírok egyik nagyhatalmú vezére, Oliver szeretné minél előbb letudni a kivégzést. Claire és barátai két tűz közé kerülnek, és törhetik a fejüket, hogy hogyan másszanak ki a csávából. Közben a campuson az év legnagyobb bulija készül, ahová Claire és Eve is meghívást kap. Az ötlet jónak tűnik, de mire kiderül, hogy miért hívták meg őket, elszabadul a pokol: emberek és vámpírok, élők és holtak csapnak össze. Mindenki vérre szomjazik, de persze senki sem az, akinek látszik ... "

A karakterek még mindig kidolgozatlanok maradtak, a feszült helyzetekben oda nem illő viselkedés szintén idegesített és volt mikor már kínomban nevettem. Pedig nem lett volna ez egy rossz könyv. Néhol elcsodálkoztam, hogy Caine milyen mondatokat tud írni és nem értettem, miért nem képes így végigcsinálni az egészet. Nem egyszer nevetnem kellett a poénjain is, ezt az első kötetnél nem tudta elérni, de voltak olyanok is amiket (hogy a könyv stílusához hű maradjak) gáznak tartottam.

Claire-t még mindig nem kedvelem, a "kis egérke" jelzőből a végére már elegem lett, azt sem értettem, hogy miért kellett mindig őt kikiáltani hősnek, viszont a korát illetően mellette állok. Tizenhat éves (én dettó) és úgy kezelték mint egy öt évest. Oké, persze tizennyolctól számítunk felnőttnek, de gyerekek sem vagyunk már. Maximum felnőtt kezdemények. Maradjunk ebbe, így legalább a "felnőtt" szóval becsaphatjuk magunkat. 

A kedvencem a végére Sam lett (Iant is kedveltem egészen addig a részig), Michaeltől pedig elpártoltam. Az elején nagyon tudni lehetett, hogy valamiképp visszafogja őt hozni az írónő, erre számítottam is, de azért ennél tovább húzhatta volna a dolgot. A káromkodások sem tetszettek benne, a sok "fater", "csajszi", "haver" szintén. Az Élőhalottak bálja nem sokat szerepelt benne ahhoz képest, hogy ez a címe, a nagy fordulatok elmaradtak és az olyan embereket mint Shane "faterja" ki nem állhatom. Az ilyenek számomra nem tartoznak a szülő kategóriába és nem is valók annak.

Nem értettem Claire pasiimádatát sem, az első pillanatban még épp Shane-t szereti, aztán jön egy dögös pasi és: Pápá Shane!  Ez nem az én műfajom. A többiekkel is voltak problémáim, leginkább, hogy kiszámíthatatlanok. Nem tudtam eldönteni, hogy Eve egy adott helyzetben, hogy fog reagálni. Az is szürreális volt, hogy a romok közül egyedül kitudta húzni Richardot. Elismerem, hogy erős, de egy férfit nem hoz ki onnan egyedül két perc alatt. Shane dettó. Egyszer rémálmai vannak, máskor Claire még sosem látta ilyen bátornak, harmadszor pedig Claire még sosem látta ilyen bátornak.

Az első kötethez képest jobb lett, de nem sokkal. Caine fel-felbukkanó szép mondatai mentették meg a szememben.

3,5 pontot adnék rá az 5-ből.

  

                                                                                                         Giselfull

Nalini Singh: 

Vonzódás

"Sascha Duncan mentál. Mint fajának minden képviselőre, ő is különleges mentális képességekkel rendelkezik és minden érzelmet, érzést száműzött az életéből. Sascha azonban más, mint népe többi tagja, és ezt a hibáját rejtegetnie kell. Lucas Hunter alakváltó. Egyszerre ember és leopárd; az ösztönei, érzelmei és falkája iránti szeretet vezérli. A két faj eddig békében élt egymás mellett, most azonban háború fenyeget: egy mentál sorozatgyilkos szedi áldozatait az alakváltó nők között. Lucas meg akarja találni a tettest, és ehhez Saschán keresztül szeretné megismerni az ellenség féltve őrzött titkait."

Fáj kimondani, de megint csak csalódtam. Attól a nagy beharangozástól és a sok dicsérettől többet vártam.

Mikor belekezdtem nagy volt a lelkesedésem, de aztán, ahogy Sascha és Lucas jobban megismerkedtek (még az elején) olyan klisés érzésem volt. Próbáltam túltenni magam rajta, mondván, úgyis jobb lesz. Ez egy darabig sikerült is, aztán néha hol előjött, hol pedig eltűnt. A karaktereket nem igazán kedveltem meg, még a főszereplőket sem. Akik úgy egy fokkal közelebb állnak hozzám, azok Clay, Dorian és Hawke.

A világ felépítése viszont nagyon tetszett. Részemről leginkább ez vitte előre a könyvet illetve a kíváncsiságom. A jövőbeli játszódással csak egy bajom volt, hogy többre lettem volna kíváncsi. Érdekeltek a kis kütyük, mi minden változott meg és maga a fejlődés kimenetele. Kicsit jobban részletezhette volna ezt az írónő. A mentálos része a dolognak szintén nagyon érdekelt és ebből bőven ki is jutott. Az elmebeli történések, hogy felmehettünk a mentálhálóra (utána az alakváltó elmékkel is megismerkedhettünk), a mentális bomba, az elcsendesedés időszaka, a képességeik stb.

A vége viszont megint nem tetszett. A mentális harc felvázolása gyenge lett (ebbe mondjuk az is beletartozik, hogy alapból jobban szeretem a küzdős, kitartós, vérengzős jeleneteket), illetve mikor Sascha haldoklott. Már majdnem sírtam a röhögéstől. Pedig elolvastam azt a részt többször is, és minden egyes alkalommal legszívesebben a fejem vertem volna a falba. Borzalmas, felszínes és nyálas. Mikor elhagytam azt a pár oldalt kicsit visszabillent az egyensúly, de attól az még ott van.

Nem volt egy rossz könyv (még ha a leírásomból ez is derül ki), de a többséggel ellentétben engem az Angyalivadász sorozat sokkal jobban megfogott.

Plusz pont viszont a borítóért, mert az nagyon tetszett, azzal a leopárd mintával a férfi mellkasán.

Nagy gondolkozások árán 4 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                              Giselfull

Jane Austen: 

Büszkeség és balítélet

"Az öt hajadon leánygyermekkel büszkélkedő Bennet család még nem sejti, hogy a szomszéd birtokot megvásárló ifjú, vagyonos nemesember és legjobb barátja akaratlanul is alaposan felforgatják majd a családtagok hétköznapjait. Mielőtt azonban minden arra érdemes, nemes jellem szerelmére találna, meg kell járnia az önmaga és a másik valódi arcának megismeréséhez vezető rögös utat. Egyhangú hétköznapok és ritka ünnepek, intrika és pletyka, szerelmi incselkedés és féltékeny bosszú története ez, amelyben egy ifjú hölgy eldönti, mindenki eszén túljár, és tűzön-vízen át megtalálja a boldogságát."

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Gyönyörű, csodálatos és letehetetlen. Olvasásom igencsak belelógott már az éjszakába illetve félig már elaludtam a székemben, de azért még egy fejezetet, aztán még egyet és még egyet muszáj volt elolvasnom.

Eliza mellett Mr. Darcy (természetesen) volt a kedvenc karakterem. Végig izgultam értük az egész könyvet, de mellette ahogy Lizzy érzéseit olvastam úgy változott vele az én véleményem is minden tekintetben (kivétel néhány alkalom Darcynál). Például mikor felvetődött az a téma, hogy a két legidősebb testvérhez nem elég kifinomult a család többi tagja, akkor én is bosszús voltam, én is változtatni akartam rajta  és sajnos én is igazat adtam benne a véleménynyilvánítónak. Lydia és Kitty ebben az időszakban elég negatív szereplők lettek a szememben, aztán az idő múlásával az én érzéseim is lecsillapodtak, de még mindig nem vagyok kibékülve velük, főleg nem az előbbivel. Jane és Mr. Bingley között lévő szerelemnek hajráztam, Wickham egy idő után szintén áttért a negatív szereplők közé, Mr. Bennetet kedveltem, bár néha azért meglepődtem, hogy milyen a kapcsolata a lányaival (kivéve Elizát és Jane-t), Mrs. Bennet pedig tanulhatna tőlük egyet s mást.

A végén még úgy hallottam volna felőlük, de ez általában minden jó könyvnél így van az esetemben. Egy kis gondom volt csak vele, hogy nem mindig tudtam ki beszél, ezért újra át kellett olvasnom, de azért ez is megoldódott.

Austen teljesen magával ragadott, úgyhogy 5 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                          Giselfull

J. R. Ward: 

Megsebzett szerető -

Fekete Tőr Testvériség 3.

"A New York-i Cladwell éjszakai sötétjében halálos háború folyik a vámpírok és gyilkosaik között. A harcot a hat vámpír harcosból álló csapat, a Fekete Tőr Testvériség vívja. Zsadist közülük a legveszélyesebb, a legrémisztőbb. Zsadist, akit korábban vérrabszolgaságba kényszerítettek, még mindig viseli szenvedéssel és megaláztatással teli múltja sebhelyeit. A csillapíthatatlan dühéről és sötét oldaláról hírhedt férfitól mind a vámpírok, mind az emberek rettegnek. Egyetlen társa a harag, egyetlen szenvedélye a terror - amíg meg nem ment egy csodálatos nőt..."

Már az eleje is tetszett és így Zsadist is játszhatta a hősszerelmest. Erre egyébként nem számítottam, az alantasok ismét csak bekerültek a képbe, de azt hiszem, hogy itt kapták eddig a legtöbb teret (amit élveztem),  Mr. O és Mr. X összekülönbözései is külön örömet okoztak. Párocskánk kapcsolatát nem lehetne felhőtlennek mondani, de ahogy szép lassan mindent és mindenkit jobban megismerünk úgy fognak tisztulni köztük is az érzelmek. Aztán lesz benne egy kis szerelmi háromszög is, aminek annyira nem örültem, már csak azért sem mert mind a két testvért szeretem, bár nem ugyanúgy. Phuryt az első kötetben nagyon megkedveltem (oly annyira, hogy őt neveztem ki kedvencemnek), aztán ez már kezdett egy kicsit alábbhagyni Rhage történeténél, itt pedig inkább már csak a régi emlékek kedvéért szimpatizáltam vele. Zsadistot a második kötetben kedveltem meg, mikor elkezdődött közte és Bella között a románc. Nem szerettem azt a tényt, hogy direkt éhezteti magát, hogy a testvérét arra kényszeríti, hogy bántsa őt, a visszaemlékezései sem voltak épp szívderítőek, de kellemes kis érzés fogott el mikor elkezdett megváltozni. Vele együtt örültem én is mikor boldog volt, ugyanakkor a fájdalmát és visszahúzódottságát is megértettem. A vége ütősre sikeredett, bár ahogy az előző kötetekben is a harcolós jelenet elég gyér lett, szerintem Ward inkább maradjon meg az érzések és a fordulatok világában. Phury mentőakciója csodálkozásra késztetett,  az a testvéri jelenet meghatott, párosunk elválása pedig szomorúságra adott okot. Bella visszatérése az öröm hírrel és Z reakciója erre, valakinek már túl sok romantikát tartalmazhatott, nekem viszont tetszett.

Ward nagyot alkotott ezzel a kötetével, és kérném szépen a következő részeket is.

5 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                        Giselfull

J. R. Ward:

Síron túli szerető - 

Fekete Tőr Testvériség 2.

"Rhage a Fekete Tőr Testvériség legveszélyesebb vámpírja. Nincs nála keményebb vagy gyorsabb harcos, és telhetetlenebb szerető sem. Kegyetlen átok sújtja, amelyet az Őrző szabott ki rá. Lelke sötét oldalával viaskodik, és ha egyszer alulmarad, az végzetes következményekkel jár… A gyönyörű Mary Luce Rhage védelemre szorul. Már évekkel ezelőtt elvesztette hitét a csodákban, mégis kétségbeesetten küzd annak a férfinak az oldalán, akit szeret. Az örök szerelemért. Az örök életért."

Szerencsémre meg tudtam venni az első három kötetét egyszerre, így egy huzamba ki is tudtam őket olvasni. Rhage és Mary kapcsolata az elején nagyon klisésen hangzik. Nem mondom azt, hogy ezt az érzést teljesen el tudta feledtetni velem az írónő, de hajlandó vagyok neki elnézni. Tetszett az első találkozásuk, az összefüggések, Rhage hátán lévő sárkány (bár ezzel kapcsolatban volt talán a legfeltűnőbb a klisés vonulat) illetve az alantasos részek is érdekesebbek voltak mint az előző kötetben.

Itt megint csak több szemszögből követhettük az eseményeket és bejött egy újabb karakter is, John. Annyira, de annyira nem akart leesni nekem, hogy ki is ő valójában, hogy csak drága Ippi rávezetésével sikert rájönnöm. Erre igazán nem számítottam és nagyon meglepődtem, de közben az írónőt is dicsérném ezért a nem várt fordulatért.

A vége lett talán csak egy kicsit elkapkodva. Az Őrző ultimátumot ad Rhage-nak, aki természetesen annak alapján dönt, hogy mi a jó Marynek, de nem éreztem azt, hogy most ezzel akkora nagy fájdalmat okozott volna, pedig ez elvárható volt, hisz tudjuk, hogy mi volt a két választási lehetőség. Persze, ehhez az is hozzátartozik, hogy teljes happy endre számítottam, ami meg is történt még egy kis egyszerűsítéssel az Őrző részéről, de lehetett volna ez még jobb.

Pluszt pont jár azért, mert itt már elkezdte felvezetni Bella és Zsadist kapcsolatát, méghozzá nem kis kedvcsinálót alkotott meg, hogy tovább olvassam.

Ward fejlődött az előző kötethez képest és ezt még csak fokozni fogja a következőkben.

4,5 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                          Giselfull

Sophie Kinsella:

Tudsz titkot tartani?

"Emma épp elég katasztrófafilmet látott már ahhoz, hogy amikor a repülőgépe viharba kerül, azonnal tudja,, le fognak zuhanni. A halál közelsége különös reakciót vált ki belőle: minden, addig féltve őrzött titkát rázúdítja a mellette ülő, jóképű, ám vadidegen férfira. Mesél neki a szüzessége elvesztéséről, a pasijáról és a szülei aranyhaláról, megosztja vele a tangákról alkotott véleményét, sőt leszbikus álmait sem felejti ki a felsorolásból. Az utolsónak szánt gyónásba azonban apró hiba csúszik: a gép gond nélkül földet ér. Mikor Emma rájön, hogy földi pályafutása még nem ért véget, csak egy dolgot akar. Minél előbb hazamenni, és soha többé nem találkozni a kedves, és most már minden titkát ismerő idegennel. Az élet azonban mást tartogat számára…"

Ezt a könyvet is még régebben szúrtam ki, mégse vitt rá a lélek, hogy elolvassam, egészen tegnapig.

Nagyon élvezhető könyv, a poénok valami fantasztikusak (szerintem az egész ház az én nevetésemtől zengett), a két főszereplőt imádtam - főleg Jacket -, a negatív szereplőket viszont utáltam és megvetettem. Emma egy hétköznapi lány aki karriert szeretne és egy barátot. Az utóbbi megvan, míg az előbbire sajnos még várnunk kellett egy keveset, de meg lett az is. Tetszett ahogy Kinsella felvezeti a személyiség fejlődését, szépen haladhattunk vele mi magunk is, a kapcsolatukat nagyon hihetővé tette, végre valaki aki nem első látásra szerelmet csinál, hanem szépen felvezeti az egészet. Vannak problémáik, kisebb nagyobb szünetek a beszélgetéseikben és a randik sem sikerülnek mindig jól, de hát ilyenek a mi mindennapjaink is. Emma családját egyáltalán nem kedveltem meg, sőt rájuk utaltam a megvetem résznél is. A nagypapája az egyetlen akire még azt tudom mondani, hogy szereti őt, de ez sem igaz minden helyzetre. Jól felvázolja a két nővér közötti rivalizálást - ebből talán tanulhatunk -, mindenesetre Kerryt és Nevet biztos, hogy nem tudnám elviselni a közelemben. Kerry az okos. Kerry a kedves, segítő nővér. Kerry a férjes asszony. Kerrynek van egy cége...  Ettől már én rosszul lettem, nemhogy szegény főhősnőnk, és bizony erről csak a drágalátos szülők tehetnek. Egészen addig amíg ki nem derült, hogy Emma és Jack Harper járnak a kutya se nézett felé, aztán hopp, csak úgy beugranak meglátogatni őt és jéé, még ajándékot is hoztak! Nos, ez egy igazán megvetendő példa a szülőkről.

Az is igaz, hogy Emma egy olyan világot állított fel maga kerül amiben szinte minden hazugság. Voltak pillanatok amikor nem értettem, hogy miért hazudik. Aztán a vége felé, tetszett, hogy kiállt magáért, hogy igazat mondott, hogy igenis felvállalta a véleményét mindenki előtt.

Mellékszereplőkből még jobban meg szerettem volna ismerni Stevet, Katie-t kedveltem, csak szegény nem épp az ideális pasikat választotta magának (úgy tudtam, hogy valami baki lesz a nagy szerelmével), Lissyt nem igazán tudtam behatárolni, a munkahelyi "barátokról" pedig azt hiszem, hogy mindannyian egyetértünk.

Egy kritikát tudnék csak felhozni, hogy nem sikerült teljes mértékben megállapítani a korukat. Emmát olyan huszonöt-huszonhatnak, míg Jacket harminchét-negyven(?) körülinek saccolnám.

Egy esős déltáni napra nagyon tudom ajánlani, végül pedig 4,7 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                                        Giselfull

J. R. Ward :

Éjsötét szerető - 

Fekete Tőr Testvériség 1.

"Az éjszaka sötétjében halálos küzdelem folyik a vámpírok és a vadászok között. A Fekete Tőr Testvériség hat vámpírharcosa felesküdött rá, hogy megvédi a vámpírokat a rájuk törő ellenségtől. Vezetőjük, a jóképű, emberfeletti erővel bíró Wrath maradt az egyetlen tisztavérű vámpír a Földön. Szülei gyilkosait keresi, hogy végre kiegyenlítse a számlát. Küldetése során találkozik a gyönyörű Beth-szel, aki mit sem tud származásáról: nem sejti, hogy félig vámpír. Wrath-nak be kell vezetnie a lányt a halottak világába, hiszen ez az öröksége, a sorsa. Egy új érzés, a testét gyötrő nyugtalanság miatt Beth képtelen ellenállni a veszélyesen vonzó férfinak, aki éjszakánként meglátogatja, ám történetei a Testvériségről és a vérről megijesztik. A férfi érintése lángra lobbantja Beth-t, ám ez egy fenyegető, mindkettőjüket felemésztő vágy..."

Már nem is tudom, hogy hogy kezdődött ez az egész Fekete Tőr Testvériség imádatom, mindenesetre szűnni nem akar az biztos.

Az eleje jól kezdődött, bár azért sajnáltam egy kicsit Dariust, viszont így nyomon követhettük a halála által okozott bonyodalmakat. Furcsa volt, hogy Wrath szinte teljesen vak, de legalább ez hozzá adott egy kis pluszt a karakteréhez. Beth-et annyira nem tudtam közelengedni magamhoz, nem tudtam a helyébe képzelni magam (ez nekem sokat számít), csak egy külső szemlélő voltam, nem pedig a csapat tagja. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy E/3-ban íródott, mégis lehetett volna egy kicsit közvetlenebb. A kapcsolatukban éreztem, hogy szeretik egymást, csak közben meg ott volt a testi része is a dolognak, így nem tudott mind a kettő ugyanannyira kibontakozni.

A világ felépítése tetszett, egy újabb olyan eset mikor a vámpírokat kicsit másképp is megismerhetjük. A többi harcos is szimpatikus volt, ha kérhetném még egy kicsit belőlük. Azért azt kell mondjam, hogy Ward jól ütemezte be a nézőpont váltásokat, mert mikor jött volna egy izgalmasabb rész, akkor egy másik szereplőre váltottunk. Nálam ez azt a hatást érte el, hogy ne tudjam lerakni a könyvet. Kíváncsi voltam, tudni akartam, hogy mi lesz a cselekvés vége, ezért próbáltam minél gyorsabban elolvasni az adott részt, de aztán ott is jött egy fordulat, így csak olvastam és olvastam. (Bár mikor már sokadszorra volt így akkor kezdett idegesíteni, szóval ennek az oldalnak van pozitívuma és negatívuma is.) A rossz fiúknak itt az alantasok számítottak, de ezeket a részeket néha untam, talán csak az előbb említett izgalmak miatt. Mikor az idegrendszerem épp felmondta volna a szolgálatot, jött egy ilyen rész és lenyugtatott. Pedig lehet, hogy nem kellett volna, lehet, hogy az még rá adott volna egy kis pluszt. A végén kicsit egyszerűnek éreztem mikor David elrabolta Beth-et, viszont az a "harcolós" jelenet tényleg nagyon el lett kapkodva. Szánhatott volna rá több időt is az írónő, vagy nem tudom mi oka lehetett ennek, mindenesetre lesz ez még jobb is.

4 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                                Giselfull

Ally Carter: 

Ha megtudnád, hogy szeretlek, meg kellene öljelek

"Cammie Morgan a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiájának diákja. Tipikus lányiskola ez, amennyiben szokványosnak tekinthető, hogy a tanulók harci művészeteket, valamint a kémiai hadviselés legújabb módjait sajátítják el, és CIA–kódok feltörésével szerezhetnek plusz krediteket. Cammie Morgan kémnek tanul. Tizennégy nyelven beszél folyékonyan, és hétféleképpen képes puszta kézzel megölni valakit, de minden tudománya csődöt mond, amikor találkozik egy hétköznapi fiúval, aki őt ugyanolyan hétköznapinak hiszi, mint bármelyik másik lányt…"

Régóta szemezgettem ezzel a könyvel, de valahogy mindig egy másikat vettem elő helyette, egészen mostanáig.

Az elején hozzá kellett szoknom Carter stílusához, de ez úgy tíz oldal után meg is történt és folyton hajtott előre a kíváncsiság.

Amit nagyon kiemelnék, hogy teljesen tudtam azonosulni Cammie-vel, és az egésznek a hangulat átjött. Mikor sírt nekem is kedvem támadt hozzá, mikor nevetett vele együtt húzódott mosolyra a szám. Gyakran elámultam azon, hogy hogy tud ilyen gyönyörű mondatokat alkotní Carter. Mind emellett a karakterek szerethetőek voltak, a közepe felé már Maceyt is kedveltem, a többiek pedig már az elejétől kezdve szimpatikusnak bizonyultak, beleértve Josht is. A kapcsolatuk Cammie-vel hihető volt, a kis beállt csöndek a megismerkedésüknél, hogy félénkek voltak és persze a szülőknél való bemutatkozást is élveztem. Ez így megy a mindennapokban is leszámítva talán a kémesdi részeket, de ki tudja a mai világban? Bármi megtörténhet. Azt viszont nem szerettem, hogy hazudik. Szegény srácnak össze kellett törnie a szívét, de azért még hátha előfordul a második kötetben is. A végére azért tisztázódtak köztük a dolgok, de az a rész a teával..

Ismét csak előjöttek a könnyeim Bex apukája esetében, de utána azért meg lett az a szívszorító megkönnyebbülés. Tetszett, hogy jobban megtudtam ismerni ezt a világot, hogy hallhattam jó pár érdekességet, a bevetések és már maga az,hogy részese lehettem az írónő által írott világnak.

4 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                            Giselfull

Andrea Cremer: 

Az őrzők

"Calla Tor, a félig ember, félig farkas tizenéves lány sorsa szinte a születésekor megpecsételődött: miután befejezi az iskolát, Ren Laroche, a szívtipró vérfarkas társa lesz. Alig néhány héttel a kitűzött esküvő előtt azonban Calla, az Őrzők törvényeit áthágva, megmenti egy kiránduló fiatalember életét. És Shay Doran ellenállhatatlanul vonzza őt...

A lány kételkedni kezd kijelölt sorsában, és egész addigi életének értelmében. Ugyanakkor azt is tudja, ha a szívére hallgat, elveszíthet mindent. Még az életét is. Megéri-e a tiltott szerelem a legnagyobb áldozatot?"

Azt még az elolvasása előtt hozzátenném, hogy eléggé SPOILERES!

Nagyon, nagyon vártam ezt a könyvet, és igen magas elvárásaim voltak vele szemben, amik nem teljesültek. Sajnálatomra csalódnom kellett egy rég várt könyvemben, de, hogy mondjak valami pozitívumot is, a fejezetek előtt lévő holdos megoldás tetszett.

Az eleje izgalmasan kezdődött a kis medvés jelenettel, aztán az írónő elrontotta azzal az első-látásra-vonzódom-hozzád-és-mindent-megteszek-csak-a-te-kedvedért típusú jelenettel. Mégis hajlandó lettem volna megbocsátani neki, ha a továbbiakban mondjuk ellensúlyozni tudja a karakterekkel, csakhogy ez nem igazán történt meg. Shay az elején szimpatikus volt, körülbelül addig amíg nem került közelebbi kapcsolatba Callal és velünk. Felszínesnek éreztem és mikor például szóba került, hogy főhősnőnket akár meg is ölhetik, mert megszegte az adott szabályt, akkor is csak még inkább rábeszélte, nemhogy visszakozott volna. Az is igen átlátszó volt a számomra, hogy bármit megtudott csinálni. Ott egy ló méretű pók? Na és kit érdekel? Szúrjuk le egy nagy jégcsákánnyal és máris happy end! Nekem ez túl egyszerű. Értem én, hogy különleges de, legalább ne hangsúlyozta volna ki az írónő ennyire, hogy Indiana Jones, képregények  meg stb..

Voltak jelenetek mikor Calla is igen hidegen érintett, mi már előre tudtuk (legalábbis én kitaláltam szinte mindent), hogy a kis kirakós darabkái, hogy függenek össze (ráadásul előttük is ott volt), de azért tegyünk még fel jó pár nyilvánvaló kérdést és közben gondolkodjunk azon, hogy milyen lenne ha Shay megcsókolná.

Eleve nem szeretem az olyan szerelmi háromszögeket ahol mind a két pasival közelebbi -testi- kapcsolatba kerülnek. Lehet, hogy csak én nem vagyok elég nyitott hozzá, de akkor sem tetszik ez nekem.

A falkatagokat kedveltem, bár elég nyilvánvaló volt, hogy hogy alakul Ansel és Bryn kibontakozó kapcsolata, Sabine az elején elég könnyűvérűnek tűnt, aztán ahogy haladtunk előre a történetben ennek is megtudtuk az okát és a végére megkedveltem. Cosette igen csak érdekes személyiség, Masonre és Nevre nem számítottam (na és itt jön a képbe Logen illetve a molesztáló apucija.), ez tetszett, Dax ismételten csak szimpatikus, Fey pedig a heves vérmérsékletével annyira nem nőtt a szívemhez. A végére pedig elérkeztünk a kedvenc szereplőmhöz, Renhez. Azok a részek tetszettek nagyon mikor Calla az ő közelében volt. Ezek a pillanatok mindig feldobták a hangulatot, és akkor elvarázsolt a könyv. Ezzel csak az volt a baj, hogy főhősnőnk többet volt Shay közelébe, ezért nagyon remélem, hogy fogunk még hallani róla, már csak a könyv érdekében is.

Voltak részek mikor nevettem, a poénokat eltalálta Cremer, viszont a komolyabb pillanatokban nem tetszettek ezek a mókázások, nem illettek oda. A világ felépítése nagyon tetszett, igaz az elején voltak gondok hogy most akkor kik a vigyázok, és kik az őrzők, de ez a könyv előrehaladtával tisztázódott és már vérprofi vagyok benne. Ami nem tetszett még az Shay átváltoztatása. Egy percben lerendezte az egészet, túlon-túl egyszerű! Ami még zavart, hogy Calla egy alkalommal meg tudta állapítani, hogy az adott személy ember vagy esetleg más teremtmény-e, de ha ez így van akkor a többieknek, vagy legalábbis az alfáknak, tudniuk kellett volna, hogy Shay nem ember többé. (Ha nem így van akkor nyugodtan tessék kijavítani, ne éljünk hamis vádak között.)

A vége az ami felhúzza egy kicsit a könyv értéket (a Renes részeket kivéve), nincs benne nagy csavarás, sőt ismét csak egyszerű volt megtalálni a Sarjat, vagy épp megölni Flynnt -ez is bizonyítja Shay nagyszerűségét-, illetve annyira tudtam, hogy nem kellenne vissza menni a házba, de azok a képes megoldások elragadtattak. Még több ilyet kérnék szépen a következő kötetekben is.

Nagyon hezitáltam rajta, hogy mennyit is adják rá, de végülis csak 3,8 pontra tudom értékelni.

                                                                                                                  Giselfull

Stephenie Meyer: 

Bree Tanner rövid második élete - 

Eclipse novella

"A Twilight Saga az újszülött vámpír, Bree Tanner történetével egészül ki. Bree szemszögéből ismerhetjük meg azt a vérszomjas és kontrollálhatatlan újszülött létet, ami Bellára sosem volt jellemző, még vámpíréletének legelső pillanataiban sem."

Úgy örültem mikor megjelent ez a novella, és az örömöm az elolvasása után is megmaradt. Érdekes volt egy újszülött vámpíron keresztül megismerni a dolgokat, végig kisérni a táplálkozásán, a megváltozott világszemléletükkel azonosulni, aztán mikor már azt hitték, hogy minden okés jön egy kis felfedezés ott a barlangban, és lám kezdhetik előrről a nézeteik felépítését.

Romantikából itt sincs hiányunk (de azt hiszem ez már Meyerhez tartozik) és gyorsan a szívemhez nőtt a páros, csak az a kár, hogy igen kevés ideig tartott. Másrészről viszont általuk közelebb kerültünk Viktoriához és a Volturihoz is.

A végén egy kis ideig nézhettük Bella és Edward kapcsolatát kívülről és külön megmelengette a szívemet Bree és a középpontban lévő Cullen kis gondolatolvasósdis, kommunikációs kapcsolata.

Sajnáltam Breet és sajnáltam Diegot is. Szívesen hallottam volna még felőlük.

5 pontot adnék rá az 5-ből.


                                                                                                         Giselfull

Nalini Singh: 

Angyalvér – 

Angyali vadász 1.

"A vámpírvadász Elena Deveraux tudja, hogy ő a legjobb a szakmában - abban viszont már egyáltalán nem biztos, ez elég is lesz ahhoz, hogy túlélje legújabb megbízatását. Megbízója, a világot irányító arkangyalok egyike, Raphael fenyegetően vonzó, de az évezredes hatalom kegyetlenné tette. Elena tehát nem hibázhat, ha kedves az élete - még akkor sem, ha lehetetlen feladatot kell megoldania. Még ha a vadászatot meg is ússza ép bőrrel, lehet, hogy az arkangyal csábító hatalmának nem tud ellenállni. Márpedig ha az angyalok játszani kezdenek, gyakran megtörik halandó játékszereiket..."

Nagyon féltem ettől a könyvtől. Nem is olvastam utána, aztán pedig bejön egy olyan világ ahol az angyalok irányítják a vámpírokat. Az első reakcióm az volt, hogy mindjárt abbahagyom, de hajtott a kíváncsiság, hogy vajon mit hoz ki belőle az írónő. Mikor már kezdett beindulni az eseménysorozat el kellett szakadnom tőle egy kis időre, ami nagy szívfájdalmat okozott, de így legalább fokozta bennem az izgalmakat.

Az Elena-Raphael szál annyira nem okozott meglepetést, az elejétől sejteni lehetett, hogy majd összejönnek, a kérdés már csak az volt, hogy hogy és mikor. A mellékszereplők voltak itt a kedvenceim (még többet ha kérhetném Dimitriből és Méregből),  illetve Raphael. Főszereplőnőnk nekem eléggé hajazott Anita Blake-re, és ez sajnos ott is maradt bennem, de nem tudom eldönteni, hogy ez Singh szempontjából jó-e vagy rossz. Mindenesetre a nyomozás tetszett, bár nem volt az a nagyon érdekfeszítő, és a végére teljesen átszellemültem ebbe az arkangyalok irányította világba. Elena múltja érdekes volt bár ez megint csak egy Anita párhuzam, az Urrammal való kergetőzést élveztem, és kedvenc résznek Raphael majdnem elhalálozását mondanám. Kicsit hiányoltam a Hetek tagja jobban megismerését, arra kíváncsi leszek, remélem, hogy az írónő által mi is jobban megtudjuk majd ismerni őket. A végén meglepődtem Elena sorsán, azt hittem még húzni fogja Singh egy darabig, és az is tetszett, hogy nem intézte el a gyógyulását egy pillanat alatt.

4,5 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                           Giselfull

Karin Slaughter:

 Nadragulya

"A georgiai Heartsdale békés kisváros, mindenki ismer mindenkit, még sosem történt erőszakos bűncselekmény. Egy nap a főutcai étterem mosdójában egy brutálisan megerőszakolt fiatal főiskolai tanárnő holttestét találják – a gyilkos egy keresztet vágott a mellére. Nem sokkal később találnak még egy lányt.. és még egyet.. A sorozatgyilkos levadászására furcsa csapatot küldenek; Sara Linton halottkém, Jeffrey Tolliver rendőrfőnök, Sara exférje, valamint a hirtelen haragú fiatal nyomozó, Lena Adams, aki az áldozat ikertestvére, olyan bűnténybe kavarodik, amelyben nyomozóból áldozattá, vagy akár bűnössé is válhatnak..."

Elég hamar kivégeztem ezt a könyvet, ami részben annak is köszönhető, hogy elég nagy betűkkel volt gépelve, másrészt viszont érdekes kis történetet vezetett fel az írónő.

Igen részletesen vannak szemléltetve a hullák, és ezt Sara halottkémi munkája se könnyíti meg, sőt még alaposabban (egy kicsit belemerülhetünk az orvosok világába is) körülnézhetünk. Néhol még nekem is igen beteges volt -pedig elég magasra tettem a lécet-. A karakterekkel volt csak bajom, elég kidolgozatlannak tűntek. Sara az elején nem volt szimpatikus, aztán volt rész mikor Jeffrey és Lena se, szóval egy kis hullámvasúton vettem részt. A végére azért szimpatikusabbak lettek (azt nem mondanám, hogy megkedveltem őket), de kedvencnek maradjon meg Lena. Az elolvasása közben egy csomó kérdés merült fel bennem, amikre azért kaptam választ, de zavaróak voltak. Meg néhol volt olyan mondat amit kétszer is el kellett olvasnom, mert nem értettem, hogy mire utal vele az írónő. Még egy kritikát tudnék rá mondani, hogy nagyon sok volt benne a névismétlés. Sara mérges volt, Sara leejtette a papírokat, Sara kiment, Sara ezt csinálta, Sara azt csinálta.. Ez kissé irritált, de mikor az írónő rátért az izgalmasabb részekre már el tudta feledtetni velem a hibáit. Amit nagyon kiemelnék az az a rész volt, mikor rájöttem, hogy a ki a gyilkos. Szerintem az a célzás valami fantasztikus volt, és még az olyanoknak is mint én (általában nem szoktam eltalálni a gyilkos kilétét), van rá esélye, hogy rájöjjön. Ezzel sikeresen rávezette az olvasót a megoldásra, és még egy kis sikerélményben is részünk lehetett. Aztán a szálakat is összevarrta : Sara tizenkét évvel ezelőtti tragédiáját, a házilag elvégzett abortuszt és a mostani gyilkosságokat.

A végén még egy kicsit többet akartam tudni Lena lelkiállapotáról, hogy mi történt vele, Hankkal hogy alakult a viszonya stb.. Ezt hiányoltam. A Sara-Jeffrey szál megoldódni látszik -legalább nem omlottak egymás karjaiba-, ez elég élethű volt.

Egyszeri olvasásra ajánlanám, de megérte belekezdeni.  4 pontot adnék rá az 5-ből.
     
                                                                                                Giselfull
Ting, ting, ting.

Jay Asher: 

Tizenhárom okom volt...

"Clay Jensen semmit sem akart tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt - gondolta -, magával kellett volna vinnie a titkát. Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ö neve is elhangzik a kazettákon és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért. Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat... és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét."

Abban az időszakban, mikor megkaptam ezt a könyvet már egyébként is elég letargikus állapotban voltam, ezért féltem hozzányúlni. Aztán az első tíz oldal után már csak úgy pörögtek a lapok. Az elolvasása előtt és után sem találkoztam ilyen témája könyvel, ezért is lehet, hogy ilyen mélyen megmaradt bennem, de azért ne vegyük el Asher dicsőségét sem. Az elején volt csak egy problémám vele, hogy Hannah-t nem igazán sikerült megértenem. Tudom én, hogy sok mindenen átment, de ezek túlélhető dolgok voltak. Velünk is megtörtént egy része, mégsem az öngyilkosság mellett döntöttünk. Aztán mikor már haladtunk előre a történetben, és még többet tudtunk meg összeállt a kép. Clay szemén sok mindent értettem meg, ugyanazokat a kérdéseket tette fel ő is magában mint én, illetve a véleményünk is megegyezett. Ashernek jár érte a gratuláció. Nem tudom, hogy ezzel mások, hogy voltak, mindenesetre engem megnyert vele. A többi személyről akik még a kazettán voltak, nem alakult ki túlzottan jó véleményem, főleg arról a kukkolós srácról, bár a végére egy kicsit megsajnáltam(tudom, hogy nem kellene..). Essék néhány szó az első feladóról is (nem jut eszembe a neve), őt kedveltem, igazából semmi köze nem volt az egészhez, mégis át kellett élnie és elindítania mindezt. Nem lettem volna a helyében.

Nem számítottam boldog végre és nem is lett az. Cselekményekben igaz, hogy nem dúskál, de viszont érzelmekben annál inkább. Az író vélemény kifejtése a végén tetszett, leginkább kiemelte azokat a dolgokat amelyekről szólt a könyv, és amik bármelyikünkkel megtörténhetnek, ha hagyjuk.

Nagyon nagy plusz pont jár a borítóért, valami fantasztikusra sikeredett, az egyik legszebb magyar kiadású borító, és ami azt illeti szerintem a miénk lett a legjobbra.

4,8 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                                Giselfull

Gena Showalter:

 Éjsötét csók - 

Az Alvilág Urai 2.

"Az Alvilág Urai bukott harcosok, akikre Pandóra szelencéje hozott romlást évezredekkel ezelőtt. Bűnükért a földre száműzték őket, míg testüket halálos démonok szállták meg. A harcosok vezérét egy csábító kisisten, Anja akarja megszerezni magának, ezért láthatatlanul követi a halál démonától megszállt férfit. Anja a Mindenek Kulcsának őre, akit a főisten parancsára Luciennek kell meggyilkolnia... de vajon a szenvedély legyőzheti-e a kötelességet? Az Alvilág Urai megtudják, hogy egy ősi templomban őrzik Pandóra szelencéjét. Eszeveszett hajsza kezdődik, hiszen ha a Vadászok bukkannak előbb a szelence nyomára, annak segítségével elpusztíthatják Lucient és társait..."

 Az első kötet elolvasása után csak jó néhány hónapra rá mertem a kezembe venni. Nem akartam újra csalódni az írónőben, de most nem is kellett.

Mindkét szereplőből kaptunk már egy kis ízelítőt, és úgy érzem, hogy itt Showalter -az előzővel ellentétben-nagyon jól eltalálta a párosítást. Az érzelmek átjöttek, a kalandok átélhetőek voltak és Pandora szelencéjéhez is közelebb kerültünk. Történet azért leginkább Lucien és Anja kapcsolatát helyezi előtérbe (amit nem is bántam), de folytatódnak az amúgy is bonyolult szerelmi szálak, lásd Reyes - Danika, illetve Paris is kap egy szeletet a sütiből. Itt az írónő szinte már elhitette velem, hogy ilyen egyszerű lesz ez az egész Paráznaság ügy, de kellemeset csalódtam. Egy nem várt fordulat. ;)

A görög harcosok ismét feltűntek, ami azért feldobta a könyvet, hisz nem egyszer kellett elmosolyodnom a szerencsétlenségeiken. Megismerkedhettünk személyesen Kronosszal is, aki nem kevés borsot tört a párocskánk orra alá.

Na és a vége, hát ez nagyon vegyes érzelmeket váltott ki nálam. Kicsit úgy éreztem, hogy az írónő gyorsan le akarja zavarni ezt a szálat (közbe nekem is ez a megoldás jutott eszembe), de valami hiányzott onnan, felszínes lett.

Itt még Reyes és Danika szemén is nézelődhetünk egy kicsit, bevallom ők annyira nem érdekelnek, ezért lehet, hogy a harmadik könyvnek is várnia kell egy kicsit.

Nagyot nőtt a szememben az írónő ezzel a kötetével, így 4,5 pontra értékelném az 5-ből.

                                                                                                                 Giselfull

Gena Showalter : 

Éjsötét vágyak - 

Az Alvilág Urai 1.

"Hat férfi él a világtól elvonultan egy magas hegy tetején álló komor erődben. Halhatatlan harcosok egytől egyig, mind különös képességekkel felruházva, de testükben az erőszak, harag és halál démonai lakoznak. Az istenek rég magukra hagyták egykori társaik elárulták őket, ám egy nap minden megváltozik, amikor egy gyönyörű fiatal nő segítséget kér tőlük. A legveszélyesebb közülük nem bír feltörő szenvedélyével, és bár mindketten tudják, hogy az örök kárhozatba tartanak, a nő és a démon szerelme megállíthatatlan háborút szít a harcosok között..."

Nos, először is azzal kezdeném, hogy ez nekem nagyon hajazott a Fekete Tőr Testvériségre. Persze lehet, hogy ha ezzel kezdtem volna, akkor fordítva is igaz lenne. Mindenesetre csalódnom kellett egy részében.

A budapesti szál tetszett benne(ezt jól eltalálta Showalter, eddig nem sok Magyarországon játszódó könyvel voltam megelégedve) és a városiak reakciója is egész élethűre sikeredett. A másik szál Pandora szelencéje volt és a vele járó kutatások, habár itt kevés teret kapott, de majd a következő kötetekben. Akiket még kitudnék emelni azok leginkább a karakterek, Madox és Ashlyn kivételével. Őket valahogy nem sikerült közel engednem magamhoz, nem tetszett a párosítás és nem volt meg az a plusz a kapcsolatukba ami kellett volna. Egyszóval nem volt életszerű, az a rögtön szeretlek típus. A rossz fiúk itt a vadászok voltak, vagy is olyan emberek akik véleményük szerint tisztában vannak a harcosok életével, illetve a csalik. Ők általában nők, és mint a nevükből illetve nemükből is lehet következtetni, az a dolguk, hogy elcsábítsák és eltereljék a harcosok figyelmét, míg a többiek akcióba lendülnek(általában hímneműek).

Itt már az írónő felvezeti a második könyvben kialakult szerelmi szálat (ezért plusz pont!), illetve a harmadik kötet szereplőit is megismerhetjük, sőt mondhatni, hogy az ő történetük végig kíséri az elsőt és a másodikat is. A kedvenc szereplőm nyakát sajnos átvágták a nagy izgalmakban -ezzel járványt keltve az emberek között-, de azért gyógyuló félben van.

Nem volt egy rossz választás, de azért remélem, hogy többet is ki tudd hozni ebből az írónő, mert a lehetősége meg van rá.

3,9999 pontot adnék rá az 5-ből. 

                                                                                                             Giselfull

Benina: 

A boszorka fénye 1. - 

Bíborhajú

"Claire White nem mindennapi tinédzser. Claire White boszorka, méghozzá az Utolsók egyike, azaz tiszta vérű, akikből már alig néhány él a világon, hiszen e varázslattal bíró teremtésekkel a boszorkányüldözők parancsára kegyetlen lények, a zsoldosok sorra végeznek. A tizennyolc éves Claire, akinek a szülei kiskorában meghaltak, nehezen fogadja el másságát. Egyszerű, átlagos fiatal lány szeretne lenni. Gideont, öreg mentorát és jó barátját menekülés közben a szeme láttára öli meg az egyik legkönyörtelenebb zsoldos, és a lány élete ezzel örökre megváltozik. A mély gyászt, a magányt és a depressziót egy baljóslatú, titokzatos srác felbukkanása töri meg. De miért fontos a félig démon, félig boszorkány Kellan Blacknek, hogy Claire-t ráébressze, mekkora varázserővel bír? És miért akarja megvédeni őt akár az élete árán is? Hogyan kénytelen szembesülni Claire a barátság mélységeivel, a szerelemmel, az árulással, a gyűlölet intenzitásával, az önmagába vetett hittel és saját erejével? A fenyegetettség folyamatosan ott lebeg a lány feje felett, mint valami ködös árny. Csak egyvalaki tudja, hogy a legnagyobb veszély egyre közeledik, és a tűz ereje mindent lángra lobbanthat."

Mikor a sorozat első részét kölcsönadták, nem is tudtam, hogy mire számítsak. Nem néztem utána,még csak nem is hallottam róla, barátnőm egyszerűen csak a kezembe nyomta. Olyan könyvet aminek a fő témája a boszorkányok, emlékezetem szerint még nem olvastam, de ezek után be fogom pótolni.

Már az első oldalaktól kezdve teljesen elvarázsolt az írónő stílusa.

A két főszereplőnk, Claire és Kellan, kapcsolata számomra hihető volt, nem az a felszínes most-látlak-életemben-először-de-már-is-halálosan-szeretlek típusú megoldás. Mindkét személyt megszerettem és kedvenc szereplőmnek is betudtam őket. A világ felépítése nagyon tetszett, főleg a zsoldosok, velük még nem találkoztam, úgyhogy köszönet az új tapasztalatokért. Egy apró klisés dolgot tudnék csak felhozni : főhősnőnk eltántoríthatatlan nagy szeretete az emberi világgal kapcsolatban, miközben, mint ahogy az lenni szokott, ez nem épp a legjobb ötlet. Illetve a barátnője, Maxine. Annyira lehetett érezni, hogy "gonosz"(a végén már kedvem lett volna azt üvöltözni, hogy : Vigyázz Claire, a hátad mögött!), ő mégis megbízott benne, amiről viszont nem tehet, hisz ki ne tenne így?(külső szemlélőként igen könnyű ítélkezni) Úgy, hogy gonosz bőven akadt a "baráti" társaságában is, hisz ott volt még a féltékeny démon, Jorja, is. Ez a kis háromszög azért nem okozott különösebb fejtörést, viszont a vele járó problémák igazi kis lavinát indítottak el közelítve a vége felé. Amit az írónő megint csak jól kivitelezett, azt nem mondanám, hogy nagy meglepetést tudott vele okozni, de azért a szép írói stílusának, a karaktereknek köszönhetően jól sikerült és csak úgy pörögtek a lapok. :)

Sokkal jobb volt mint egyes külföldi bestsellerek, és akár meg lehetne próbálni (lehet, hogy már meg is csinálták?) a külföldi piacokra is feldobni.

4,4 pontot adnék rá az 5-ből.

                                                                                                                      Giselfull